M. Simon Katalin:
Az elhagyott meder
Amikor Makfalván a Kisküküllő partján jártam,
Lázasan kerestem a „keringőt”, de hiába.
Mesélték: Árvízkor a folyó, hogy a falut mentse,
Új medret vágott magának az erdő aljába’.
Megértettem, és csodálom a folyó bölcs döntését,
De azóta is konok álmom mindig odavisz
Az elhagyott mederhez, hol gyermekkoromat éltem.
Emlékeimet nem mosta el az áradó víz.
Visszatérés
Egy zsombékon ült. Felhúzott térdét átkarolva, bámulta, a fűzfabokrok mögül előkanyargó Kisküküllőt, amint az fegyelmezetten siklott tova mély medrében. Néha egy bottal valamit karcolt a homokba, aztán, hogy idegen szemek elől elrejtse, gyorsan kitörölte a firkát.
A déli nap hevesen tűzött. Tikkadt fűszálak, falevelek tűrték alázatos mozdulatlanságban a forróságot. A csendben csak a lóherék virágaival incselkedő darazsak zümmögését hallotta mindaddig, amíg a falu felől feltűntek a libák. Kitárt szárnyakkal rohamozták meg a magas partot, és fülsiketítő gágogással leszálltak a folyóra. Amint a víz megérintette testüket, ismét elcsendesedett a táj. A libák élvezték a víz hűvösét. Nyújtott nyakkal alámerültek, fölfelé meredő lábukkal és farktollukkal egyensúlyoztak, majd zsákmánnyal csőrükben kikapták fejüket a vízből, és helyrebillentek. Az asszony mosolyogva követte a jelenetet. Mintha szeme előtt a dédmama falvédőjén levő kép elevenedett volna meg.
Elbűvölte a fürdés örömében tobzódó ludak látványa, a távolból fehérlő sziklás oldal, az erdő, amely a túlsó parton magasodott a falu fölé. Érezte, hogy átöleli a múlt…
**
Felpattant helyéről, ruháit a zsombékra dobta, és őzgida kecsességével szaladt a vízbe. Egy ideig hagyta, hogy testét szelíden simogassa a folyó, aztán engedett a csábításnak, és elmerülve a mit sem sejtő habokban, erőteljes karcsapásokkal úszott szembe az árral. Amikor elfáradt, a hátára fordult, és élvezte, ahogy a víz lassú ringással sodorja. A libák a túlsó part felé húzódtak, és nyugalommal tűrték, hogy a sajátjuknak vélt területre egy idegen hatoljon be. Halkan méltatlankodtak is, amikor látták, hogy az idegen fejjel lefelé merül a mélybe, lábát fegyelmezett mozdulatlanságban az ég felé feszítve a víz színén. Aztán erőteljes csobbanás, és újra feltűnik a feje, hogy kipihegje magát, míg lábával a víz alatt egy helyben biciklizik. Aztán egész testével merül a víz alá, és pár méterrel távolabb bukkan fel újra.
Szerette ezt a folyót, gyermekkorának folyóját, s míg játszadozott vele, újra gyermeknek érezte magát.
***
A nap már az ég alja felé tartott, amikor kijött a vízből. Percekig álldogált a mezőbe nyúló parton, tekintetével simogatva a szeretett tájat, majd elnyúlt a fűben, és hagyta, hogy gondolatai szabadon kószáljanak.
Az alkony hűvöse térítette vissza a jelenbe. Arcán érezte a mező széna illatú leheletét, és hallotta, hogy a közelben egy tücsök ismerős dallamot muzsikál.
Lelkét elárasztotta a hazatérés öröme.
***
Váratlan vendég
Nyári este ablakomon
Egy tücsök kopogott,
Beengedtem, s vele együtt
A mező illatot.
Elmerengve találgattam
Jötte indokát,
Míg ő türelmesen várta,
Kezdjem az írást.
Amint ütögetni kezdtem
Billentyűk fejére,
A betűket közelebbről
Is szemügyre vette.
– Mi van, koma – szóltam hozzá –,
Nem tetszik a nótám?
Tudom, jobban megértenéd,
Ha olvasni tudnál!
Amíg álltak ujjaim,
Ő hangolt, és rákezdett,
Muzsikája betöltötte
Szobámban a csendet.
***
B. Kati:
http://zoom.mediafax.ro/travel/zbor-peste-transilvania-12615195#foto_7
Hozzászólások