Éléskamra

 

 

 

 

 

 

Az elektrónikus egér

 

 

 Részlet Galambos Viktor könyvéből:

 ÉLÉSKAMRA ÉS TÁRSAI

Temesvár – Erzsébetváros. A huszadik század elején a régi Mayerhof külvárosban, a szerény középosztály polgárai kezdtek építeni családi házakat. Az olcsón, nem mindig szakemberek által épített házaknak, nem valami jó volt a szigetelese, nem is voltak alápincézve, igy aztán eléggé  nedvesek  voltak a falak. Nagyapám házában is csak a hozzáépített részen az egyik szoba volt alápincézve,  a másik kettő bizony nem.    Ezeknek a házaknak a vizes falú szobákon kívül más helységei is voltak: éléskamra, mosókonyha, fáskamra, tyúkól, pince, padlás. Ezeknek mind megvolt a szerepe a mindennapi életben, de ez a mindennapi élet úgy megváltozott, hogy fölöslegessé váltak, eltüntek az életemből. Vegyük őket sorra.

Az éléskamra nagyon fontos szerepet játszott, mert a pincével, padlással együtt itt tároltuk az élelmiszereket télire. Egy könyvben – ami a Tahiti szigetekről szólt – olvastam, hogy az európai ember sohasem lehet gondtalanul boldog, mert nyáron is folyton arra gondol, hogy jön a tél. Bizony a nyár folyamán készültek a befőttes üvegek, különböző gyümölcsökkel, cseresznye, meggy, barack. Azután a szilvalekvár – amit  nyár derekán a mosókonyha üstjében főztünk sűrűre, hogy késsel lehessen vágni majd nagy, cserépfazékban  tároltunk. Az uzsonnánk annak idején vagy lekváros- vagy zsíroskenyér volt.

Persze mikor beérett a paradicsom akkor annak a befőzése került sorra. Egy másik tárgy – amely teljességgel eltünt az életünkből – az a  paradicsompasszírozó. Húsz – harminc üveg paradicsomlé került a spájzba, tojásba mártott pergamenttel lekötve. Ez a pergament is a paradicsompasszírozó sorsára jutott. Manapság, – mikor sűrített paradicsomlét, vagy hámozott paradicsomkonzervet veszünk a szuperben – ezek már eszünkbe sem jutnak.

Ősszel megjelentek az utcán a tarhonyás asszonyok, hónuk alatt egy fateknővel és szitákkal. Miután beszereztük a szükséges lisztet és tojást, behívtunk egy ilyen asszonyt –  aki nagy szakértelemmel meggyúrta a tésztát – és a szitáival különböző nagyságú tarhonyagolyókat készített belőlük, kivánság szerinti mennyiségben. Ezek aztán  lepedőre kiterítve a padlásra kerültek, és miután teljesen kiszáradtak, vászon zacskókban ugyancsak a padlásra felakasztva lógtak tavaszig. A tarhonyás asszonyok helyét a “Barilla” és más olasz gyárak keszítményei vették  át, amelykből legfeljebb egy – két csomaggal tárol az ember egy szekrényben, amely átvette az éléskamra helyét. Ugyancsak az ősz elején történt a nagy téli bevásárlás. A piac Fröbl utcai részén álltak a szekerek. Apám, nagypámmal együtt, mentek bevásárolni – mégpedig háromszáz kiló kenyérlisztet, 50 kiló duplanullás fehér lisztet tésztának, három zsák krumplit, harminc fej káposztát, harminc kiló hagymát. Egy szekér aztán hazahozta a dolgokat. A liszt, a hagyma a padlásra került, a burgonya és a káposzta a pincébe.

Azután kölcsön vettünk – nem tudom honnan – egy káposztagyalut. A káposztafejeket egy dobozba kellett betenni – amely a kések felett csúszkált ide-oda egy sínben – és így került a lesarvalt káposzta a káposztásdézsába. Egész fejeket is tettek melléje, só és aztán egy vászon, erre a deszkák, kersztbe egy fa és a dézsa füleibe erősített keresztfa a szorítócsavarral, amivel az egészet le kellet préselni – míg a lé feljött a tetejére és ellepte a deszkákat. Időnként aztán leszedtük a pimpót és kimostuk a vásznat. Ez a savanyúkáposzta mennyiség egész télre “szólt”. Persze még nem voltak azok a szép kilós dobozkák, amelyekre még itt is az van írva hogy “Zauerkraut” és amelyeket akkor vásárol meg az ember ha éppen töltöttkáposztára fájdult meg a foga.  Az uborkaeltevés is az őszi munkákhoz tartozott. Apám rakta művésziesen az öt- tízliteres üvegekbe és marhahólyaggal kötötte le – körbetekerve sokszorosan cukorspárgával. (Azóta sem láttam más hólyagot, mint egyes barátaimat…)

Amig az uborka megsavanyodott addig a hólyagot vizes rongyal borogatni kellett, aztán hagyták megszáradni. (A barátokat savanyodás közben szárazan hagytuk…) Talán az uborkásüvegek emléke miatt vásárolom szívesebben az üveges uborkakonzervet, mint a dobozost.

Külön fejezetet érdemelne a pénteki piac. Ilyenkor anyám kiment a Józsefvárosi piacra túrót, tejfölt venni a  sváb asszonyoktól. A turót a kónuszos formájú fonott kosárból és vászonból vették ki. A tejfölet pedig köcsögből mérték anyám égettett agyag bokályába.

A gyümölcs-zöldségen kívül fontos bevásárlás-számba ment a liba. A Fröbl utcai baromfipiacon, hosszú sorokban álltak a tömött libákat eladó termelők és nagy szakértelem kellett meglátni, hogy melyik libának lehet jó nagy mája – aztán a háziasszonyok egymásközt dicsekedtek, hogy kinek sikerült kilós májat vásárolni! A folytatás otthon az udvarban következett, mikor is apám elvágta a liba nyakát, és egy lábosban felfogta az elfolyó vérét, amit megalvadás után kisütöttek hagymával, jól megsózva és borsozva. A szertartás a liba leforrázásával folytatódott – a tollakat is összegyüjtötték párnának – majd a “legizgalmassabb” pillanat a liba felbontása, ekkor sült ki hogy jól valasztottak-e, vagy sem – mekkora a liba mája?!

Bárhogyan is sikerült a vásár, a libamájat azután tejben párolták, édes-nemes parikával ízesítve, hirtelen kisütötték és mikor megfagyott, a zsírt kenyérre kenve szeleteltük rá a májat. Koleszterinről még nem hallottunk, így aztán a kiolvasztott zsír is bödönbe került. A tepertőt is megettük minden lekiismeretfurdalás nélkül, sőt, a hájból télen, kaparással, fokhagymával és paprikával inaszt csináltunk, amit ma tiszta koleszterinbombának tartanának.

Ez a zsírosbödön is eltűnt az életünkből, éppúgy mint a főzéshez használt zsír, amelynek a helyét lassan átvette az olaj. Először a piacon árulták, zavaros volt és habzott, akár napraforgómagból akár tökmagból készült. Később megjelent a finomított olaj – amit az üzletekben töltöttek a vásárló üvegeibe – azután már csak üvegekben lehetett kapni. Az “aranykorszakban” fél liter zavaros, rosszagú- és ízű- szójaolajat “osztottak”. Azóta sem vásároltunk szójaoljat, ami állítólag egészséges,  pedig itt se íze sem bűze nincsen.

Itt a faluban volt még egy-két évvel ezelőtt egy libavágóhid, ahonnan tonna számra exportálták a libamájat Európába, amíg az állatvédők rá nem jöttek, hogy a libatömés állatkínzás, és bezáratták a jól jövedelmező vállalatot.

Ezt a tömést házilag a nagyanyám is művelte a pincében – naponta kétszer vízbe áztatott és egy kis zsírral csúszóssá tett kukoricával. Persze asszisztáltam neki az állatkínzásban, és ma sem értem, hogyan lettek a nagyszüleim és a szüleim nyolcvan évesek, ennyi koleszterinnel. A velőscsontokat amelyek a marhahúslevesben főttek még nem is említettem, pedig milyen finom volt a forró velő piritós kenyéren, parikával, borssal megszórva!

Ezek a finomságok mind eltűntek ebből a koleszterinmentes világból, melyben – ebből kifolyólag – valószínűleg örökké fogunk élni!