Vasárnap kora reggel Nagy Morc dörömbölt az ajtón. Teltek a percek, csorogtak az órák, kedves barátunk hozta a formáját: a gyerekeket megmorcította, a felnőttek szívét megkeményítette. Zengett bele a ház.
Nagy Morc elűzésének leghatékonyabb eszköze a délutáni alvás. Vereséget szenvedtünk. Szundi többszöri próbálkozás ellenére sem jött össze.
Hogy lesz ebből estefelé vendéglátás, hozzá illő rend? Hogy lesz sütemény? Hogy megyünk gombászni, ha Péter hisztirohamot kap már a puszta információtól? Hogy fogunk barátkozni a három vendéglegénnyel, ha Borcsa már a látatlanban tiltakozik ellenük?
Vendéglátás lett, rend kevésbé. Sütemény is elkészült, némi NagyMorc beütéssel: Péter és Borcsa lelkesen szórták a tálba a hozzávalókat, ki mennyit jónak látott. Én próbáltam kivédeni az újabb cukroskanalat, tojáshéjat, sót, befőttesüveggumit, sütőporostasakot. Apa bölcsen kérdésekkel bombázott: Hány kanál liszt van benne? Fogalmam sincs, mindenki eresztette, ahogy bírta – válaszoltam összeszorított foggal, némi önfegyelmet gyakorolva. Mégiscsak vasárnap van.
Az erdőbe ordítások közepedte vonultunk ki. De ott bent mindenki lenyugodott. Barátkozás megtörtént, keserűgomba leszedve, megvacsorázva. Nagy Morcot az erdőben felejtettük. Hujuj. Hátha ott is marad jó sokáig.
Hozzászólások