A vad rengetegben vagyunk, Erdélyben, a hegyekben. Kicsi faház a szállásunk, villany, gáz, folyóvíz nélkül, az ablakpárkányon légyölő galóca (gomba) fogja a legyeket, a jéghideg patakban ejtjük meg a napi mosakodást, erdei szamócát szedünk, sokat, a melléképület szénapadlásán alszunk mi gyerekek, a kaland kedvéért, békát fogunk, s én a majómba gyűjtőm, ( majó – trikó ) , csiklandozzák a meztelen bőröm. Egyszer baglyunk is volt, hiába akartuk elengedni, nem tágított tőlünk. Körben a réten drótok kifeszítve, rajtuk konzervdobozok, hogy csörögjön, s észrevegyük, ha jön a medve. Pujisor, a pásztor időnként meglátogat bennünket, óriási csobánkutyákkal. Mesél a pásztoréletről, s mi tátott szájjal hallgatjuk. Nyaralunk. Esténként a férfiak tábortűzet raknak, mi gyerekek futkosunk, de nem messze, a rengeteg nagyon sötét, s félelmetes. Eperhab a nyalánkságunk, mi magunk készítettük a szedett szamócából. Rókagombát, kékhátút eszünk, a nyál is összefut a számban, visszagondolva.

Egy este, amikor már ég a tűz, a felnőttek csendesen beszélgetnek, mi meg szokás szerint hancúrozunk, a sötétségből kiválik egy alak. Amint a tűz fénye ráesik , óriásnak látszik, mi megrettenve szaladunk a szülőkhöz. Lassan, komótosan lépked a vadász, merthogy az volt, a nagyok felé. Mikor odaér Édesapunak nyújtja először a kezét. Roppannak a férfimarkok, s egyszerre mondják a nevüket:

– Péterfi Béla.

– Péterfi Béla.

Csodálkozva néznek egymásra, szerintem próbálják kitalálni, vajon tréfál-e a másik. De nem, mindkettőjük becsületes neve ez, s itt, a világ tetején, ahova a madár is csak elvétve jár, összetalálkoztak. Emlékszem, a vadász elkezdett minket ugratni, hogy ő most bizony lelövi Édesaput, mert ellopta a nevét, mi meg remegtünk a félelemtől, s bizonygattuk, hogy nem lopta, az övé az, mióta megszületett. Felnőtt fejjel is azt gondolom, nem volt jó móka a vadásztól…