Az úgy kezdődött, hogy a Mamival sétálni mentünk, pontosabban ő a székben ült, én toszogattam előre. Nagyon szerettem ezt a Mamit, bár már teljesen demens volt, az a szívbéli jóság, ami az alaptermészetét jellemezte, megmaradt. Szóval sétálni mentünk, s belebotlottunk a városnapokba. Volt ihaj es, meg csuhaj es, s lacikonyha lacikonyha hátán kínálta a portékáját. Az egyik előtt nagy sor állt, s rajta a felirat: Echte Ungarische Lángos. Történt mindez még Ausztriában, s akkoriban a határ még létezett a két ország között. E ténynek a későbbiekben lesz jelentősége. Na, mondom Maminak, ebből mi veszünk, s eszünk, biztosan finom, ‘sze ölik egymást érte a derék osztrákok.
Mit ne mondjak, enyhén szólva is csalódást okozott. Előre meg voltak sütve, s mikróban melegítették sorra őket. De Mami a többi honfitársával együtt, jóízűen megette. No, mondok, megálljatok, megmutatom én milyen az echte ungarische lángos. Azzal hazafelé kunkorodunk, s én szépen begyúrtam a messze földön híresen finom lángostésztámat, megsüttem, s Mami népes családja körében szétosztottam. Volt is csudálkozás, hálálkodás, s jó étvágy. Azt állították, hogy életükben nem gondolták volna, hogy a lángos ilyen is tud lenni. Én meg büszkén, kidülesztett mellel jöttem-mentem egy hétig a sok dicsérettől elalélva.
Telt múlt az idő, s nekem lassan pakolni kellett a bőröndömet, hogy hazamenjek jól megérdemelt pihenésem kitölteni. Utolsó nap csak Mamival ketten voltunk otthon, az egész család elutazott valahova. Estére vártuk őket s a váltótársam. Gondoltam egy merészet, s bedagasztottam egy jó nagy adag lángostésztát, hogy meglepjem őket. Míg kelt, a bőröndöm készre csomagoltam, csak a szükséges pár dolgot hagytam kinn. Mire végeztem az idő eltelt, s nekiálltam sütni a lángost. Kicsit rosszabb lehetett a liszt vagy az élesztő, mert nem valami hejjde nagyra nőtt a tészta, de idő morfondírozni nem volt, ha kész akartam lenni mire megjönnek.
Beledobtam az első darabokat a forró olajba, s eléggé morogtam a bajszom alatt, látván, hogy a megszokott eredmény elmarad, s csúf, lapos izék lettek a szép pihekönnyű lángos helyett. De kisütöttem, hiszen nem dobhatok el ennyi élelmet, s időm se volt újrakezdeni mindent. Mikor készen lett Maminak megkentem egyet fokhagymával, tejfellel, s rászórtam a reszelt sajtot. Szegény drágám már nyálcsorgatva várta, hogy ehesse, szinte egyetlen megmaradt öröme az étkezés volt. Hanem amint annyira hűlt, hogy beleharaphatott, s ő meg es tette, a falat megállt a szájában, s úgy maradt. Kérdem tőle mi a baj? Válaszul a konyha másik sarkába köpte a falatot, s a kezében lévő izét ki akarta dobni az ablakon, ami csukva volt, de Mami eltalálta. Csendesen csúszott lefelé a tejfeles felével landolt lángosféleség…
Mese nincs, meg kell kóstolnom. S lőn. Én nem tudtam olyan messzire köpni mint Mami… De szívesen az ablakhoz vágtam volna a kezemben lévőt, ha nem én kell letakarítsam. Olyan sós volt mint a géra. Gondolom kétszer sóztam. Ezért nem kelt meg, ezért lett ehetetlen. De a helyzetet meg kell oldani! Ezt a szégyent nem vállalhatom! Fogtam a vájlingnyi lángost, alaposan becsomagoltam, papírba, nájlonzsákba, s még egy nájlonzsákba, s begyömöszköltem a bőröndömbe. Mikor megérkeztek, s megkérdezték, hogy süttem-e valamit, mert úgy érzik, egy angyal ártatlanságával s szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy nem. Kissé csalódottak voltak, de túlléptek a dolgon.
Másnap reggel korán elbúcsúzkodtam, s a Mami veje kivitt a vonathoz. A lángos esete teljes homályba borult, alig vártam, hogy magyar földre érjek. Csak előbb érkeztek a vámosok. Valamit nagyon kerestek, mert szokatlan módon kinyittatták mindenkivel a csomagját a vonaton. Hozzám is elértek, s ekkor már bennem ott motoszkált, hogy a bőröndömben hatalmas mennyiségű lángos van, fekete zsákokban. De nem volt apelláta, ki kellett nekem is nyitnom a csomagom. A vám szigorú őrei közül az egyik rábökött a fekete zsákra: Mi az? Én irultam, pirultam, hebegtem valamit az orrom alatt, s gondolom ettől mérhetetlenül gyanússá váltam, mert az utastársak elkezdtek messzébb húzódni a közelemből. s a vámosok felélénkülve kérdezték ismét, immár nyomatékosabban: MI AZ? Egyikük meg is tapogatta, s kissé undorodva kapta vissza a kezét, mikor megérezte a tészta állagát. Kénytelen voltam összeszedni magam, s kinyögtem: Lángos.
Mindenkinek elkerekedett a szeme. A sokat látott vámosoké is. Lángooosss??? De asszonyom, kérem mutassa meg, nem hiszem! Megmutattam. S a feszült helyzetet felmérve, mely abból adódott, hogy nem értették, miért van tele egy disztingvált úriasszonynak látszó személy bőröndje lángossal, kénytelen kelletlen elmagyaráztam. Az egész vagon dőlt a röhögéstől, s szerintem a szomszéd vagonból is átjöttek csudát látni, annyin voltak. A vámosok hivatalos arckifejezése is a múlté volt, mert alig tudták a tekintélyüket valamelyest megőrízni a történteket hallva. Végül az egyikük megszólalt: Rendben van asszonyom, de miért nem dobta ki??? Miért cipeli országhatárokon keresztül? Mélységesen felháborodva mondtam, hogy azt azért mégsem vállalhattam, hogy az echte ungarische lángos neve bemocskolódjon, inkább hazacipelem. Esetleg itt most már megengedik, hogy leszálljak, s eldobjam? Nem engedték meg. Haza kellett vinnem. S mivel engem arra tanítottak, hogy élelmet nem dobunk el, gondoltam szépen megetetem a kutyáinkkal.
Szegény kutyák sem tudták olyan messze köpni, mint Mami… De kiköpték..
Hozzászólások