Apa reggel a fiú biciklijét s a lány rollerjét az ovi udvarán hagyta. Azzal elment a világba.
Zárórára érkeztem az oviba, vígan indultunk neki az előttünk álló útnak. El is jutottunk a játszótérig. Lassan szürkülödött, Borcsa éhes lett, de Péter nem mozdult volna. Alkudoztunk néhány kört, majd Borcsával hazaindultunk. 3 gyerekhátizsákot, 1 rózsaszín rollert, s a saját táskámat cipeltem, Borcsa kezét fogtam. Át is megyünk a kishídon, Péter ránk sem hederít. Borcsa zokogni kezd: Pétert nem hagyhatjuk itt. Mi lesz vele? Kár, hogy a fiú egy cseppet sem aggódik. A bolthoz érve, beküldöm a leányt, vegyen banánt magának. Ügyesen boldogul. Közben Péter a távolból megneszeli a boltügyet, azonnal utolér.
Bevágtat a boltba, kiszolgálja magukat két meglepis pufuleccel. Ha ez az ára a hazamenésnek, hát legyen. Tévedtem, ez nem ára semminek. Péter vissza akar menni a játszótérre. Megyünk az úton lefelé, nyitott kabátban, fél hét felé. Elől én felmálházva, mögöttem Borcsi banánt majszolva, a sor végén Péter zokogva. Gyűl a nép a kapukban. Kedvesen köszönünk, kérdés nélkül mondjuk a választ: mert nem akar hazajönni.
Az őz mentett meg. Az útról láttuk a házunk közelében a dombon. Spuri haza, hátha ott találjuk. Iszkoltunk is fel a hegyre, málhástól (már 2 biciklivel megrakodva). Nem találtuk ott. De hazaértünk.
Péter jól meggyúrta a darálthúst, elkészítette a gombócokat, Borcsa felseperte az ablak alatt a katicákat. Így könnyű.
Hozzászólások