Szerző: Lakó Péterfi Tünde | okt 21, 2017
A cím nem csalás, nem ámítás. Tényleg vastagbelet és hím-balerinát láttunk, de Lenint is, és szépen lassan szemtanúi lehetünk a nagy októberi forradalom századik évfordulójára szervezett ihajcsuhajnak. Hogy hol? Berlinben, kérem szépen, Berlinben. De hogy egyik szavam a másikba öltsem, s ne zavarjam össze a nyájas olvasót, kezdem mindjárt az elején. A vonaton ücsörögtünk békésen beszélgetve, jómagam pettyet bóbiskolva, amikor felszállt egy ifjú, letette zsenge válláról tömött zsákját, igazgatott valamit az ájfonján, majd azt letéve a zsák tetejére, illendően köszöntötte a vonat közönségét, és a kapaszkodó rúd segítségével másfél perces balett-műsort adott elő, egy szál trikóban. Aztán sajnálkozva bejelentette, hogy le kell szállnia, és elillant a szemünk elől a kinyíló ajtón keresztül, de előtte még minden jót kívánt nekünk. Mi viszont kívántuk neki, más senki, az is igaz, hogy az előadás alatt sem pillantott rá senki rajtunk kívül. Mindenki közömbösen bámult maga elé, vagy éppen az újságja mögé bújt.
A kalandok folytatódtak, sőt, mondhatnám fokozódtak a nagyfaluban. Betévedvén a történelmi múzeumba, Lenin óriási szobra ötlött mindjárt a szemünkbe, s nem messze tőle a plakát, amivel egyébként az utcán is találkoztunk: Idén van a századik évfordulója a nagy októberi forradalomnak, ezért nyolc napon keresztül, különböző nagyvárosokban nagy megemlékezések lesznek, többek között a fővárosban, Berlinben is. Ezen őszintén megdöbbentem, és kicsivel később a berlini fal maradványainál újra eszembe jutott, hogy micsoda képmutatás ez… Ünnepelik azt a rezsimet, annak a forradalmi emlékét, ami embereket nyomorított meg, végzett ki, családokat választott szét, egyszóval rettenetesen kártékony volt. A berlini fal. Szívbemarkoló maga a maradvány is, de a fotók, azokat nem lehet elmondani. Álltam ott, néztem a képeket, és összeszorult a torkom, könnyes lett a szemem, és pörgettem volna vissza az időt, hátha meg nem történtté lehetne tenni azt az egész mocskosságot, aljasságot, amit a kommunisták műveltek. Pedig nem először jártunk ott…Ezek meg nosztalgiáznak. Lelkük rajta.
Úgy tűnik, ez a berlini látogatásunk a megdöbbenések sorozata volt. A Menschen múzeum, ( szabad fordításban : Emberek múzeum ) volt a következő, amit megnéztünk. Az emberi testet mutatják be, lecsupaszítva. Megmérhettük a stresszfaktorunkat, a vérnyomásunkat, szembesülhettünk a beteg májjal, tüdővel, belekkel, csontokkal, a magzat fejlődési szakaszát is nyomon követhettük. Érdekes volt, és félelmet is keltett. Berlin nem hazudtolta meg magát ezúttal sem. Színes, meghökkentő, lüktető, s az ember lánya alig várja, hogy kimeneküljön belőle, s a csendes kis otthonába érjen estére…
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | okt 13, 2017
Mesi, kedves, újdonsült barátnőm, azt találta írni nekem, hogy már várja ezt a címet. Tudom, tudom, azt várja, hogy arról számoljak be milyen friss jogosítvánnyal száguldozni. Merthogy nagymamaként arra adtam a fejem, hogy tanuljak. Tanulok vezetni. Ja, s csiszolom a német nyelvtudásom is. Tanulni sosem késő. Ezért mást is tanulok. Tanulok: nem cigarettázni, tornázni, szobabiciklizni, rendesbiciklizni, gerincet nyújtani, s tanulok boldognak lenni. Úgy tűnik mind sikerül. Az elméleti vizsgán sikeresen átmentem, kedden már volán mögé ülök. Szóval száguldozok. Erre is, s arra is. Annyi mindent tanulok, hogy úgy érzem egy nagy száguldás az életem. De ez jó! Olyan kétszázhúsz felett rohanok, s élvezem.
Aztán száguldozok az udvaron, gereblyével a kezemben, s gyűjtöm a szép színes leveleket. Ma is összegyűjtöttünk egy hegynyit. Száguldozok tyúkot kiereszteni, s etetni, itatni, kutyával játszani, tavat, erdőt csodálni, eget bámulni, friss levegőt harapni, gombát gyűjteni, szőlőt szemezni, diót törni, s száguldás közben meg-megpihenni, egy jó könyvet olvasni, szerelmemhez bújni, s egyszerűen boldognak lenni. De nemsokára tényleg megkapom a jogot arra, hogy autót vezessek. Eléggé izgalmas belegondolni, hogy egy böhöm nagy vasdarabban ülök, s irányítom, sőt, mi több, száguldozok vele. Ejsze jó lesz, ha szorosan megkötöm a kötényem, s erőst odafigyelek. Ígérem, hogy be fogok számolni róla, miféle sofőr válik belőlem. Persze, ha megélem.
Addig is: Hozé Ármándó forevör! S plusz Izaurát is szabadítsuk fel!
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | okt 12, 2017
A vad rengetegben vagyunk, Erdélyben, a hegyekben. Kicsi faház a szállásunk, villany, gáz, folyóvíz nélkül, az ablakpárkányon légyölő galóca (gomba) fogja a legyeket, a jéghideg patakban ejtjük meg a napi mosakodást, erdei szamócát szedünk, sokat, a melléképület szénapadlásán alszunk mi gyerekek, a kaland kedvéért, békát fogunk, s én a majómba gyűjtőm, ( majó – trikó ) , csiklandozzák a meztelen bőröm. Egyszer baglyunk is volt, hiába akartuk elengedni, nem tágított tőlünk. Körben a réten drótok kifeszítve, rajtuk konzervdobozok, hogy csörögjön, s észrevegyük, ha jön a medve. Pujisor, a pásztor időnként meglátogat bennünket, óriási csobánkutyákkal. Mesél a pásztoréletről, s mi tátott szájjal hallgatjuk. Nyaralunk. Esténként a férfiak tábortűzet raknak, mi gyerekek futkosunk, de nem messze, a rengeteg nagyon sötét, s félelmetes. Eperhab a nyalánkságunk, mi magunk készítettük a szedett szamócából. Rókagombát, kékhátút eszünk, a nyál is összefut a számban, visszagondolva.
Egy este, amikor már ég a tűz, a felnőttek csendesen beszélgetnek, mi meg szokás szerint hancúrozunk, a sötétségből kiválik egy alak. Amint a tűz fénye ráesik , óriásnak látszik, mi megrettenve szaladunk a szülőkhöz. Lassan, komótosan lépked a vadász, merthogy az volt, a nagyok felé. Mikor odaér Édesapunak nyújtja először a kezét. Roppannak a férfimarkok, s egyszerre mondják a nevüket:
Csodálkozva néznek egymásra, szerintem próbálják kitalálni, vajon tréfál-e a másik. De nem, mindkettőjük becsületes neve ez, s itt, a világ tetején, ahova a madár is csak elvétve jár, összetalálkoztak. Emlékszem, a vadász elkezdett minket ugratni, hogy ő most bizony lelövi Édesaput, mert ellopta a nevét, mi meg remegtünk a félelemtől, s bizonygattuk, hogy nem lopta, az övé az, mióta megszületett. Felnőtt fejjel is azt gondolom, nem volt jó móka a vadásztól…
Édesapu. Ma 16 esztendeje hagyott itt bennünket. 77 éves lenne. Korán, nagyon korán ment el. Úgy tűnik, nekünk ez volt megírva, nem élvezhettük sokáig gyermeklétünket. Édesapu emlékére írtam le a fenti élményünket, ami ugyan nem szenzáció, nem hatásvadász, de nekem gyönyörűség visszagondolni rá.
Nyugodj békében Édesapu!
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | okt 6, 2017
Tegnap meglátogatott Xavier. Erős, kifejlett fiatalember, csak az a baj, hogy az agresszívitását nem tudta kordában tartani. Amerre ellátogatott ott tört-zúzott, pusztított. Sajnos ölt is. A kételyek eloszlatása végett tisztázni igyekszem: Xavier egy orkán. Éppen a közeli városkába készülődtünk, már csak a cipőt, kabátot vettük volna fel, amikor betoppant. Itthon maradtunk, elhalasztva a dolgunkat. Minálunk csak pár üveget szedett le a melegházról, megtöltötte az udvart és a ház elejét lapikkal, zölddel és elsárgulttal egyaránt, valamint egy pár ágat tört le, igaz, azok felértek egy-egy kis fának a méretével. Ma láttuk a környéken a pusztítását: óriás fákat csavart ki tövestől, utakat zárt le, autókra, házakra hajított hatalmas ágakat. Mi igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ennyivel megúsztuk. Az áram azonban a tegnap délután négy órától ma délután kettőig szünetelt. És itt értem el a mondanivalómig: őporszemségünk elkényelmesedéséhez ( milyen szép a magyar nyelvünk, ugye?) . Szerintem addig észre sem vesszük mit nyújt egy-egy szolgáltatás nekünk, amíg az nem szünetel, ne adj’ Isten, meg nem szűnik. Mi most észrevettük. Mindjárt ott kezdődött, hogy nem volt net 🙂 . Aztán mikor a tejért benyúltunk a hűtőbe, rájöttünk, hogy az is pihen. Mármint a hűtőszekrény. Hirtelen eszünkbe jutott a számtalan fagyasztóban tartosíttott élelem. Nem volt melegvíz, hiszen a kazán is árammal megy. Elő kellett keresni a gyertyákat, elemlámpát. Kenyér ügyben előbb nem aggódtam, mert itt a sok liszt. Csakhogy a lerem villanyos…
Sokáig beszélgettünk, sztoriztunk, felidéztük a Ceausescu érát, amikor naponta elvették a villanyt, s mi a gyár közepén tüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, amíg vártuk, hogy visszajöjjön. Vagy otthon meggyújtottuk a gyertyát, s beszélgettünk, kártyáztunk, játszottunk, olvastunk. A beszélgetés most sem maradt el. Aztán gondolkodtunk, mit is csináljunk. Hüm, megnézzünk egy filmet? Áh, nem lehet, nincs villany! Na jó, akkor olvassunk az e-olvasón. Ja, az meg mindjárt lemerül. Elindult egyikünk-másikunk a fürdőbe, aztán visszatértünk elemlámpáért. Reggel a pult mellett álltam és néztem a kávészemeket, melyeket darálni akartam: a daráló némán visszabámult. A szennyest összeszedtem, betettem a gépbe, s akkor jöttem rá, hogy ez sem fog menni. Szóval igen-igen sok mindent köszönhetünk a villanyáramnak. Ami természetes a hétköznapokban, amíg működik minden. Most már minden rendeződött, visszaléptünk a megszokott kerékvágásba. Nem volt kellemes az élmény. A tegnap este a tudattól, hogy nincs áram, alig tudtunk elaludni. Pedig hát az alváshoz igazán nincs szükség rá… Most kicsit jobban becsülöm mint eddig, az áramot. S élvezem, hogy írhatok a neten, olvashatok, közben a mosó -és mosogatógépek csendesen zúgnak köröttem, kényelmet nyújtva őporszemségemnek.
Hozé Ármándó forevör!
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | okt 3, 2017
“Jaj, olyan szép rucit kaptam ajcsiba!” Háromszor olvastam el a mondatot, mire megértettem. Komolyan mondom, mind gyakrabban érzem azt, hogy szótár kell a mostanság használt “magyar” nyelvhez. Az olyasmit, mint a csiripöri ubisalival, s napszemcsi bézbolsapival, már-már kezdem érteni. De még mindig érkeznek újdonságok. Arról nem is szólva, amikor annyira helytelenül ír valaki, hogy egészen egyszerűen nem lehet megérteni. Ha esetleg szóvá teszi az ember lánya, hogy ugyan már, tessék pettyet odafigyelni a szép magyar anyanyelvünkre, s legyetek szívesek nem belerondítani, akkor bizony jön a fejmosás, hogy azt mondja: “Nyelvnáci vagy!” , aztán: ” Nem mindenki nyelvtehetség!” , majd a kedvencem: ” Az a fontos, hogy jó ember vagyok, mindegy hogyan írok!”; persze mindezek ékes, helyetelen írással. Hogy jön a helyesírás a “jóemberséghez”? Valaki magyarázza már el nekem, mert sehogy sem fér abba a nyelvnáci fejembe! Attól, hogy valaki jó ember, még kicsit odafigyelhet arra, hogyan ír nyilvános felületen.
Az a helyzet, hogy tulajdonképpen igazuk van. Nyelvnáci vagyok. Nagyon bosszant, sőt dühít, amikor valaki annyira nem becsüli édes anyanyelvünket, hogy képes belerondítani. És nem, nem arról beszélek, amikor valaki félreüt egy billentyűt, vagy nem veszi észre, ha kimaradt egy betű. Beszélek arról, amiről fentebb is írtam, a ruci, ajcsi, kajcsi és társairól, valamint a muszályról, az ö szintén részvételről, az abólról, itről, és a többiről. Ezek számomra fájdalmasak. Bántóak. Nem is tudom mit várok attól, hogy időnként kiírom magamból ezeket a dolgokat. Talán semmi egyebet, csupán egy kis megkönnyebbülést. Mert, azt hiszem, változásra nem számíthatok.
De azért Hozé Ármándó forevör, nyájas olvasó! Ó, és köszcsi, hogy olyan arcsik voltatok, és elolvastátok a blogcsimat!
Szájbermamcsi
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Sze 29, 2017
Szájbermamit elvitték egy plázába, de nem ám akármiyenbe, s nem ám akármekkorába! Egy büdös nagy rózsaszín, egy hektáron és 3 szinten terpeszkedő monstrumba. Volt ott kaland, s hejjehujja, az egyszer biztos! Kezdődött rögtön a vonaton. Az, hogy Németország színes, s azon belül Berlin a legszínesebb, tudtam. De ennyi rikítóveres, s jajzöld, no meg égszínkék hajat sose láttam. A vonat elég sűrűn megállt, s cserélődtek a népek. Sok diák ült fel, szállt le. Afrikai, ázsiai éppúgy, mint európai. Bár ez utóbbiból jóval kevesebb. Ültünk, s figyeltük a körülöttünk zajló életet, amikor megakadt a szemem egy erős, vaskos, amolyan “fogdmegcsípdmeg” legényen. 15-16 esztendős lehetett. Srégen szemben ült velem, s elég kellemetlen volt, hogy nem tudtam a szemem levenni róla. Első pillanatban nem is esett le a tantusz, hogy mi furcsa rajta, de aztán rájöttem. Ki volt sminkelve. Nem rikítóan, hanem szépen, diszkréten, bármelyik fehérnépnek dicséretére vált volna. Úgy tűnt iskolából tart hazafele az eszemadta… Emlékképek villantak át rajtam: iskolás vagyok, 15-16 éves. Egyenruhám van, azzal járok iskolába. Még az is tilos, hogy nadrágot húzzanak a lányok a ruhácska alá. Mert azt nem illik. Egyszer kifestettem a körmöm, halvány rózsaszínre. Hazaküldtek lemosni, és a magaviseletem abban az évben egy jeggyel csökkent. Csak úgy eszembe jutott…
A pláza, amint írtam, büdös nagy volt. S benne rengeteg nyüzsgő emberrel, egyik furább volt a másiknál. Az ötvenes nő úgy jött ment a szakadt farmerével, s a fejére helyezett fülhallgatóval, melynek szamárfülei is voltak, mint egy vicces tinédzser, aki éppen polgárpukkasztani készül. ( Apropó, polgárpukkasztás. Szerintem Berlinben ilyent már nem tudsz csinálni. Már nincs olyasmi, amivel meg tudnád döbbenteni, esetleg felbosszantani a derék berlinieket) . Az étkezdében csak feketebőrüek dolgoztak, olyan volt, mintha szabadságon lennénk, egy afrikai országban, bár a takarítónő mondjuk, ázsiai volt. A sok fejkendős anyuka 3-4 kisgyerekkel vásárolgatott, a következővel éppen pocakot növesztett. A kicsi szép, német kislánynak feketére volt rúzsozva a szája, s egyik szeme sír, a másik haj. Szóval sok furcsa ember volt.
De boltok is voltak furcsák. Mindjárt ott volt a bejárattól nem messze az az üzlet, amely csak és kizárólag olajat és ecetet árult. Igaz, abból sokszáz félét. Vagy a rúzsbolt. Nem, nem a sminkkellékek boltja, csak rúzs volt benne. Aztán ott volt a csokibolt. Bevallom, itt elcsábultam. Sehol semmi mást nem vásároltam, de itt muszáj volt. ( ne kacagj, tényleg muszáj volt, naaa), már csak azért is, mert gyerekkorom kedvence is illegette magát: a csokis narancshéj. Tíz dekánál többet nem vettem, aranyárban mérték. De egyébnek is aranyára volt. Sétáltunk a háztartási holmik között, s egy konyhai robotgép ezer euró fölött volt. Nem mondom, csillogott-villogott, de ejsze a szennyest is kimossa, s talán tálal is étkezésekkor, ennyi pénzért. De éppen a szemünk előtt vásárolta meg egy sokgyermekes, külföldi anyuka, úgyhogy igény van rá.
Szóval szájbermami plázába téve(lye)dett. Érdekes volt, de elszomorító is. Sok ezer ember hömpölygött, s próbálta megvásárolni a boldogságát. Közöttük, a kihelyezett padokon, cifra ülőkéken, emberek aludtak. Akiknek sanyarúbb sors jutott… Míg ki nem tessékelte őket a biztonság szigorú őre.
Ezt látta mami Berlinben, az Úr 2017. esztendejében, s egy töredékét az élményeknek, megosztotta veletek.
S persze: Hozé Ármándó forevör!
Hozzászólások