Szerző: Lakó Péterfi Tünde | dec 25, 2019
Ottó arra riadt, hogy zsibong a ház. Nagyon keveset aludt, s hasogatott most is a mellkasa, zihálva szedte a levegőt. Mint a kés, úgy hatolt bele a tudat, hogy a húga eltűnt a tegnap este. Hirtelen pattant fel, de azonnal vissza is huppant, annyira felerősödött a fájdalom. Mikor kicsit csillapodott, kinyújtotta a kezét a csengőért. Szerette ezt a csengőt, még nagyapó gyerekkorából maradt itt. Fanyelű kis rézcsengő volt, simára kopott a sok használattól, de csodálatos hangja volt. A csengőszóra Rózsi szaladt be, kipirult arccal, sugárzó mosollyal:
– Csakhogy felébredt! Megvan Gréti, hazakerült! Átfázott, piszkos lett, de itthon van! Egy pásztorember talált rá, ő hozta haza. Feküdjön csak nyugodtan, úrfi, mindjárt felküldöm Grétácskát, csak éppen fürdetik. Jaj, lelkem, hogy zihál a mellkasa! Na, várjon!
S azzal elrohant a konyhába. Erélyesen adta ki a parancsot :
– Mariska! Kerítsen valahonnan juhfaggyút, azonnal! Az úrfinak megint begyuladt a mellkasa! Szalajtson valakit orvosért is, gyorsan, mozogjon, adta – szedte lusta némber! Mikor Gréti kisasszony készen van, küldjék fel a bátyjához. – fordult aztán a pesztonkához, s azzal kisietett a konyhából.
Hatalmas konyha volt, régimódi, örökké göztől terhes. Középen terpeszkedett a tűzhely, afölött hatalmas fakanalak, merőkanalak, mindenféle konyhai alkalmatosságok lógtak, katonás sorrendben. Clarissa, az olasz szakácsnő rendet és fegyelmet tartott a birodalmában. Arisztokratikus nevével ellentétben, Clarissa egy tenyeres talpas sziciliai parasztasszony volt, főzőtudománya és étvágya legendás volt. Súlyos személyiség volt, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Kövérsége ellenére fürge mozgású, csak úgy ringott a rárakódott zsírtömeg, mikor elindult. Mariska, a kis konyhalány mindig összerezzent, mikor Clarissa elindult.
– Ná, hálláni á Rózsikát? Menni Máriská, szedni váláhonnét juhfággyút! Mozogni, gyorsán, szedni lábát egyik kettik! – törte darabokra a magyar nyelvet, s mint mindig, Mariska most is szaporán engedelmeskedett.
Ottó lehunyt szemmel, ajkán halvány, megnyugodott mosollyal feküdt az ágyban, türelmesen várva a húgára és a faggyúra. Kissé elhúzta az orrát, mikor a faggyúra gondolt, ami úgy bűzlőtt, hogy jobb nem is rágondolni, de azt is tudta, hogy az mindig segít, ha a mellkasára teszik. Aztán a fájdalom múlásával a bűz is szelídül. Gréti, szokásához híven, harsányan rontott be.
– Ottó! Ottó! Segítened kell! Engem most figyelnek, nem mehetek ki, főleg nem egyedül! Megfagy odakinn! Megeszik a farkasok! Mert sok van, én is hallottam az éjjel! Segíts, Ottó, Ottókám! Kérlek! – rimánkodott a kislány. Ottó csitítólag szólt rá:
– Csak szépen, sorjában, Gréti. Semmit nem értek, mit hordasz itt össze? Ki fagy meg? Hol? S különben is hol voltál, hová tűntél el olyan hirtelen az este? Szégyelld magad! – váltott szigorúra – majd belepusztultunk az aggodalomba! Szóval nyugodj meg, és sorban mondj el mindent!
– Ottókám, drága testvérem, erre most nincs idő! Majd elmesélem, ha megmentettük őt! Kérlek, gyere, jussunk ki valahogy, mert megfagy ott a hidegben!
– Ki, te lány, az Isten szerelmére! Kiről beszélsz? – fakadt ki Ottó, de azért óvatosan öltözkodni kezdett, mert érezte, hogy Gréti valami komoly dologról zagyvál. A kislány, látván, hogy a fiú öltözködni kezd, hadarva kezdte mondani.
– Egy lány, Ottó. Akkorácska mint én. S szegény nagyon fázik, rongyos, éhes, és azt hiszem beteg is. Az este, mikor korcsolyáztunk, egyszer kicsit bentebb mentem a vizibokrok között. Mindig kíváncsi voltam, mi lehet arrafele. S ahogy mentem, észre sem vettem, hogy az erdő szélén kötöttem ki, csak mikor már a korcsolyám elakadt mindenféle gyökérben. Mi tagadás, megijedtem, s elindultam visszafelé, sietve, mert féltem. De egyszerre csak halk, vékony hangot hallottam. ” Ne hagyj itt, ne hagyj itt”. Erre már csak meg kellett fordulnom. S hát ahogy megyek a hang után, belebotlottam ebbe a szegény kislányba. Ott sírt, rítt s fázott. Én hamar ráadtam a bundácskámat, kérdezgetni kezdtem. De nem válaszolt, csak sírt erősen, sokáig sírt. Brrr, rossz volt nagyon Ottókám, kinn lenni, fázni, farkasüvöltést hallani. Mikor a pásztor bácsi arra jött, s ő meglátta, hogy felénk közeledik, elbújt, és könyörgött, hogy senkinek ne mondjam meg, hogy ő ott van, mert akkor megtalálják őt. Hogy kik találják meg, s mi lehet rosszabb a fagynál, nem tudom, de már azt akarta, hogy inkább otthagyjam. Talán veled ide hozhatjuk, s valahol melegbe elbújtatjuk, hátha akkor kiderül ki ő, s kik keresik.
Óvatosan lopakodtak ki a házból, ami elég nehezen ment, mert mindegyre meg kellett álljanak, Ottó fájdalma nőtt, s a köhögés fojtogatta. Gyalogosan mentek, jó messzire esett az a rész, ahol a kislányt megtalálni vélték. Kifulladva érkeztek meg Ottó láztól égő arccal és hevesen köhögve, Gréti zihálva az izgatottságtól, s hát tényleg ott volt egy kupac rongyon Gréti bundája. Ahogy Ottó köhögött, a rongycsomó megmozdult. Lassan mozgott, s előbb a hidegtől elkékült ujjacskák váltak láthatóvá, aztán kinyúlt egy karocska, s könyörögve reszkető hang szólalt meg.
– Vigyenek melegre, mert megvesz az Isten hidege…
Felnézett a rongyok alól, hogy kik is vannak ott, bár már az sem érdekelte, ha az üldözői találtak rá. Ekkor Ottóba beleragadt a lélegzet, úgy megdöbbent attól amit látott. Jobban mondva akit látott. A húgára nézett, s aztán megint vissza az idegen kislányra, ezt ismételte sokszor, hol egyikre, hol másikra tekintve, hitetlenkedve, míg Gréti rá nem szólt, hogy siessenek, mert megfagy az ártatlan.
A bunda és a rongykupac alatt ugyanis a húga pontos mása fagyoskodott. Soványabban, koszosabban, de tagadhatatlanul Gréti arcvonásai néztek rá könyörögve. Már ő is menni akart, már nem bánta, ha rátalálnak. Ottó valahogy összeszedte magát, s elindultak a ház felé, ahol jó meleg és további bonyodalom várta mindhármukat.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | dec 19, 2019
A szoba szaga nehéz volt a poros könyvektől. Az íróasztal mögött óriás szék, hajlított diófa karfával, körmös lábakkal. Apró emberpalánta ült benne, behunyt szemmel, sápadtan. Lélegzete alig emelte meg sovány mellkasát. Aludt. Vagy inkább szundikált. Tejfelszőke fejecskéje hirtelen lecsuklott. Ijedten nyitotta ki a szemét. Nem tudta hamarjában, hol is van. Súlyosat, felnőtteset sóhajtott. Már újra laposakat pislantott, majdhogynem elszundukált ismét, mikor kinn a magasban, a felhők mögül kikandikált egy napsugaracska. Olyan gyenge, halovány sugár volt, amit a tél megviselt, de mégiscsak napsugár. Ráesett a hatalmas íróasztal lapjára, reptetni kezdte a porszemeket, gyémánt-csillámot varázsolva belőlük.
– Ottó! Jössz a jégre? Rózsi elővette a korcsolyákat, forró teát is tett a kocsiderékba, János fogja be a lovakat a szán elé! Gyere, hamar, hamar! Jaj, de jó lesz! – vékony kislányhang verte fel az ódon szoba csendjét, amint berontott, csivitelve, repkedő aranyfürtökkel, izgalomtól kipirult arccal.
Ottó elmosolyodott. Rajongva szerette a húgát, mély, erős köteléket érzett kettejük között. Csak ő tudta, hogy Ottó titokban a nagyapjuk íróasztalánál szokott üldögélni, olvas, felnőtteknek való, képek nélküli könyveket, szundikál. Szeretett itt lenni a “nehéz” szobában, ahogy magában nevezte. Minden olyan nagy volt, olyan súlyos, még a szag is A poros könyvek szagán kívül ott lebegett mindig nagyapó ánizzsal illatosított dohányfüstjének illata is. A perzsaszőnyeg kopott volt, a padló nyikorgott, az is olyan méltósággal, nyomatékkal tudott az ember talpa alatt “megszólalni”, mint egy vénséges vén inas, aki az úri modor megőrzésére tette fel az életét.
– Persze, csak ha jól vagy, Ottó. Ó, bocsáss meg, el is felejtettem megkérdezni, hogy érzed magad! – csivitelt tovább a lányka, s ide-oda hintázott közben a tölgyfaajtó rézkilincsén.
– Jól vagyok ma, Gréti, egészen jól. No, – ugrott le a karoszsszékről, akkor hajrá, induljunk! – s kiviharzott a húga mellett, az meg utána.
Rózsi és János az idők kezdete óta szolgálta a családot. János volt a kocsis, Rózsi mindenesként kezdte, mostanra ő vezeti a háztartást, a gyerekekkel is sokat foglalkozik. Nagy volt a hó, csípős, jólesően száraz a hideg. Az a fajta, amitől az ember orra azonnal becsukódik, mikor kilép a meleg házból. Hirtelen zuhant le az est sötétje. A tavacska körül sok szán állt már mire odaértek. Lampionok lógtak körbe, sejtelmesen megvilágítva a várakozás közben beszélgető felnőtteket. Időnként egy- egy zúzmarás szempillájú, piros orcájú gyerek siklott a tó szélére, kért a forró teából, majd tovább iramodott. Idilli, képeslapra illő volt a jelenet. Gréti és Ottó is felcsatolta a korcsolyáját, besiklottak a jégre a többi gyerek és néhány szerelmesen kergetőző ifjú és leány közé. A kislány önfeledten, kecses mozdulatokkal pörgött, siklott, rebbent, ugrott. Nagyon szeretett korcsolyázni. Ottó kimérten, a derekán összekulcsolt kezekkel, lassan haladt, körbe-körbe. Tudta, nem szabad kifáradjon, a gyenge tüdeje nem bírja. Beteges volt, állandóan ágynak döntötte valami kór. Az orvosok nem tudták miért, mitől , csak a kíméletet javasolhatták.
Siklás közben arról ábrándozott, hogy egyszer ő is elmegy arra a távoli, forró földrészre, Afrikába, amiről a délután olvasott. Rettentően vágyott erre. Lelki szemei előtt látta, amint a levegő remeg a forróságtól, narancsszínű a finom szemcséjű homoktól. Valaki nekiütközött, ő bocsánatot mormolva felnézett, és körbe nézett, hogy merre van a húga. Sehol nem látta. Haladt tovább, arra gondolva, hogy előbb – utóbb beleboltik a tekintete, Amikor már a sokadik kört tette meg, és ahogy az aggodalom nőtt benne, mind gyorsabban, már komolyan megijedt, hogy hova lett Gréti. De aztán a homlokára csapva a part felé indult. Bizonyára a kislány is ott lesz, Rózsi talán éppen teát tölt neki . Rémülete újult erővel hasított bele, mikor Rózsit és Jánost elmerülten beszélgetni látta, a húgának pedig nyoma sem volt. Odasiklott hozzájuk, szinte üvöltve kérdezte:
– Hol van Gréti? Sehol nem látom!
A két felnőtt is körbenézett, és bár először nyugtatgatták az izgalomtól fuldoklóan köhögő gyereket, lassanként ők maguk is aggódni kezdtek. A nevét kiabálták, mentek körbe, mind távolabb a jégtől, már mások is keresni kezdték, de Gréti nyomtalanul eltűnt. Mikor már mindenki hazament, János is hazavitte a kisfiút, és töredelmesen vallották be otthon a szülőknek, hogy mi történt, és hogy a kislánynak azóta sincs nyoma. Az egész ház felbolydult, az anya kétségbeesve tördelte ugyan a kezét, de a helyzet magaslatán állt, parancsokat osztogatott, hogy ki hol keresse a lányát, merre induljanak, kit vigyenek magukkal. Ottót ágyba parancsolta. A fiú szó nélkül engedelmeskedett, hiszen már alig vonszolta magát az időközben felszökött láztól és a köhögéstől. Aztán elnémult a ház A két kis pesztrán és Ottón kívül senki nem maradt otthon. A fiúcska két köhögésroham között forrón imádkozott, hogy előkerüljön a húga. Arra azonban ami a következő napokban a családra várt, nem számíthatott. Sem ő, sem senki más. Egyetlen személyt kivéve.
( Folyt. köv. )
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | dec 6, 2019
Galambszürke volt mindene. A haja, a szemöldöke, a szeme, a csibe – pihék az orra alatt, a szoknyája, a finom csipkével diszített selyemblúza, a cipője, az esőernyője. Még az illata is olyan galambszürke-szelíd volt. A szürke szépségét mutatta ő, mindenfelé. Az ember megnyugodott a közelében. Bőre szinte áttetsző volt, s az apró ráncok belerajzolták szürke kis életét az arcvonásaiba. Sosem volt férjnél, csak jegyben járt valamikor. Kedvese eltűnt a háborúban, de ő nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszatér. Egymás után kosarazta ki a kérőket, s észrevétlenül telt el felette az idő. Unokahúgai, s azok gyermekei szerettek hozzá járni. Mindig finom étellel várta őket, tipegett, topogott körülöttük, s teát szolgált fel délutánonként, vajas teasüteménnyel, elegáns, leheletvékony porcelán csészékben, horgolt terítős diófa kisasztalon. Vászonszalvétája volt csak, megvetően beszélt az eldobható, silány papírszalvétáról. Aranykeretes pápaszeme mindig az orrán volt. és soha senki nem látta neglizsében, mindig élére vasalt szoknyában, ingben-blózban volt, patentül megfésülkődve, bármikor állított be hozzá valaki. A lakása is erről a precizításról árulkodott, mint ahogy minden rajta és körülötte.
Éppen a barátnője volt nála, egy csendes délutánon teázgattak, amikor csengettek. Madárcsont néni meglepetten kapta fel a fejét, senkit nem várt. Felállt, akkurátusan megigazgatta szürke szoknyácskáját, végigsimított a haján, s elindult a bejárati ajtóhoz. Mielőtt kinyitotta, még végigsimított az ajtó tejüvegét takaró függönyön, mert idegesítően elcsúszott egyik fele. Az ajtóban magas, hófehér, de dús bajszos, gondosan fésült, öltönyös férfi állt, puhakalapját idegesen tördelve kezében. Lodenkabátját átvetve tartotta egyik karján.
- Kezit csókolom, Lujzika. – szólalt meg mély, dörmögő hangján.
- Károly! Uram Istenem, Károly…. – suttogta halálsápadtan Madárcsont néni, s állt ott megkövülten, nézte a kedvesét, a jegyesét, akit várt a hosszú évtizedek alatt, de valójában ő maga is úgy gondolta, hiába.
Kényszerítette magát, hogy kiegyenesedjen, mosolyt kínozott az arcára, és betessékelte a férfit a nappaliba. Mire a barátnője elé értek, már teljes nyugalommal szólalt meg:
- Elza, kedvesem, bemutatom a vőlegényem, Károlyt. – S elpirult, mélyen, sötéten, ahogy utoljára bakfiskorában.
Elza összecsapta a tenyerét, és nem tudta, hova legyen csodálkozásában. Egy ideig még sápítozott az eset felett, aztán szerencsésen észbe kapott, és hazament, magukra hagyva a jegyeseket. Jó ideig zavartan kérdezgették egymást, de hamar túlléptek a megdöbbenésen, és roppant mód boldogok voltak, hogy ha így, későn is, de ismét együtt vannak. Károly orosz fogságban volt, s bizony, ottfelejtődött. Bonyolult és hosszú történetével nem untatom az olvasót, a lényeg, hogy a városba érve gyorsan kiderült számára, hogy Lujzika, élete szerelme, nem ment sose férjhez. Nem ütközött nehézségbefelkutatni a menyasszonyát, s íme, itt ülnek kettesben, turbékolnak, mint annak idején.
Rövid időn belül megtartották az esküvőt, szigorúan csak a családtagok jelenlétében. Madárcsont néni ismerősei, barátai, rokonsága nem ismerte többé meg a szürke kis asszonyt. Huncut frufrut vágatott magának, feketére festette a haját, színes, kissé talán túl színes ruhákban kezdett járni, harsányan nevetett és beszélt, s büszkén feszített férjeura oldalán. Azonban idő teltével a csinos frizura elhanyagolt lett, kinőtt alatta a szürke, csúnya kontrasztban a feketével, a színes ruhák gyűrötten, hanyagul lógtak Madárcsont nénin, arca beesett, szürke lett, s csak néha lehett látni, amint zsemléért indult a pékségbe, egyedül. Károlyt mintha elnyelte volna a lakás. Csak a néha betévedő rokonok látták, hogy még mindig ott van, él. Ilyenkor csodálkozva figyelték, amint Madárcsont néni ugrál körülötte, lesi a kívánságait, és rohanva teljesíti azokat. Lujzika szeme félelmet tükrözött, s ezért meg-megkérdezték tőle, hogy minden rendben van-e, de ő azonnal, és ellentmondást nem tűrően rikácsolni kezdett, hogy persze, mit gondolnak, már ezt a kis boldogságot is elirigylik tőle?
Egy esős szeptemberi napon történt. A környéken lakók megdöbbénésére Madárcsont néni borzasan, neglizsében, mezítláb rohant ki az utcára, és ordítozva toporzékolt, kezében óriási, véres késsel:
- Megérdemelte! Igenis megérdemelte! A mocskos gazember! Az aljas mocskos gazember!
A rendőrök is nehezen tudták lefogni, és elvinni a kapitányságra. Károlyt sok késszúrással találták meg, vérbe fagyva. Soha nem derült ki mi történt. Madárcsont néni a tárgyaláson is csak beismerő vallomást tett, de részletekbe semmiféle kérlelésre, fenyegetésre nem volt hajlandó bocsátkozni. A börtönben horgolni kezdett, csodás gallérjait kapkodták a rabtársak. Finom, kicsi szürke asszonka lett belőle újra. Szürke rabruhába élte le szürke kis életét.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | aug 24, 2019
Szombat reggel, nem kell időben ébredni, lehetne még kicsit lustálkodni. De az okostelefon jobban tudja, felriaszt a hétköznapi csengőhanggal. Ha már úgy felejtettem, fel kell kelni, mert visszaaludni nem tudok. Megnyomom a kávéfőző gombját, alig pár másodperc és ott gőzölög a csészében az automatában frissen őrölt kávé. Könyv helyett a táblagépen nyitom ki az olvasnivalót. Előbb egy reklám ugrik be, mert a google jól tudja, manipulálni kell az embert, ha uralkodni akar rajta. Gondolkodás nélkül nézem végig a csillogó, áramvonalas, legújabb csodaautó reklámját, melynek minden kis alkatrésze tökéletes, a vörös fényei hívogatóak, csalogatóak. Mielőtt felsóhajtanék, hogy milyen jó is lenne egy ilyen csodamasina, koppan valami a fejemben, s ugyanakkor a szívemben is.
Leteszem a táblagépet, és elgondolkodom, milyen messzire is jutott az emberiség, milyen luxus az amiben élünk. Okos telefonnal kezdődött, aztán jött az okos tévé, okos óra, most már okos mosógép, okos szárítógép, okos, okos, okos…. minden okos. Csak mi butulunk. Nem kell már gondolkodnunk, de nem is akarunk, s nincs is rá időnk. Nem engedik az okos gépek, hogy megtegyük. Őket kell szolgáljuk. ki kell nyissuk, fel kell csatoljuk, be kell állítsuk, fel kell töltsük, le kell cseréljük… A természetet legtöbb esetben csak az ő képernyőjükön keresztül csodáljuk, s ha netán kijutunk az igaziba, az okossal fotózunk, visítva szaladunk el a többi élőlény elől, és a lefényképezett bogárról feltesszük a képet a fészbukra, feltéve a kérdést: “miféle szörny ez??? ” .
Hova jutottunk? Meddig megyünk még ezen az úton? Érezzük, tudjuk, hogy ez nincs rendjén, s mégsem változtatunk. Túlságosan elkényelmesedtünk. És ne mondjátok, hogy a fent elsoroltak nem az ördögtől valók, mert ezzel csupán saját magatokat akarjátok megnyugtatni… De, az ördögtől valók. Szépek, csillogóak, csábítóak, mindenfélét kínálnak, húznak el a természetes élettől, s mikor már elég messzire vagyunk, röhögve taposnak szét. Miért gyönyörködik el a mai ember inkább egy autó áramvonalában, egy okostelefon csinosságában, egy okosóra kecsességében, a szomszéd sokkal vékonyabb tévéjében, a beszélő mosógépben, mint az erdő üdeségében, a virágszirom finomságában, az életet lehelő fában, a lepke lebbenésében? Azt mondod te gyönyörködsz ez utóbbiakban? Mikor? Mikor már fáj a hiánya, s mikor a képernyőt kevésnek találod? Na ugye…
Ég az Amazonas. Terjed a pusztító láng. A föld tüdeje gyulladt meg. És nem tudjuk eloltani. Mi, innen a fotelből szörnyülködünk ugyan, s sopánkodunk, hogy nagy a baj, de valójában fel sem fogjuk mekkora valójában. De fel fogjuk érni ésszel, mert kénytelenek leszünk. És mit érünk akkor az okos gépeinkkel? Sőt, mit érünk most velük? Azon kívül, hogy eltunyultunk tőlük, mit nyertünk velük? Ürességet. Sok üres fejet, és ami rosszabb, sok üres lelket. Tudjuk, hogy így van, csak magunknak sem akarjuk beismerni. Kapaszkodunk szavakba, kapaszkodnánk egymásba, szeretnénk visszakapni az igazi emberi mivoltunkat, szeretnénk jobbak lenni… De már benne vagyunk a kelepcében. Már nem valószínű, hogy ebből ki tudunk szabadulni.
Nem ördögtől való a sok okos kütyü? Dehogynem….
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | aug 17, 2019
Mióta a világ világ, mindig mondogatták az emberek, hogy “micsoda időket élünk” . Sóhajtoztak, keseregtek. Mint a fehér holló, olyan ritka volt az elégedett ember, annál inkább volt, van olyan, aki öntelt, mert földi javak adattak meg neki. Most is mondogatjuk, amikor tulajdonképpen a mi kényelmünket szolgálja a sok találmány, telefontól kezdve a mosógépen át, egészen a szuper számítógépig. S mi tagadás. van is okunk rá, éppen azért, mert önteltek lettünk, és semmi nem elég nekünk. Azt gondolhatnánk, hogy most, amikor a putriban is ott az internet, okosodik a nép, hiszen karnyújtásnyira, illetve kattintásnyira van bármilyen információ, bármiről. De nem, kérem szépen, az emberek zöme nem szeretné tudni az igazságot. Az emberek rózsaszín felhőn szeretnek lebegni. S nyavalyogni, panaszkodni szeretnek, hogy mekkora a mélyszegénység, s miután a Föld másik felén nyaralt, nem átall okostelefonról arról posztolni, felháborodva, hogy kevés a pénze, szegény, alig-alig él meg a fizetéséből. A másik pedig azért nyavalyog, mert az ura rózsaszín okosórát vett, pedig ő királykéket akart. Persze a követés be van állítva az órán, hogy az ember tudja mit csinál az asszonya, minden percben.
De hála Istennek, ébredezünk, mind többen. Kicsit félő, hogy túl későn, de talán még tehetünk valamit a jó érdekében. Jó lenne újra tanulni az egyszerű dolgokat, megtanulni a két kezünk munkájával és verejtékkel megszerezni a létünkhöz szükségeset. Annyira jó érzés ezeket újra felfedezni! Olyan nagyon finomak az egyszerű, tápláló ételek! A minap a neten néztünk egy dokumentumfilmet, ahol a házigazda vendégül lát hat embert egy hétre. Ezek az emberek Londonban élnek, és gyorsételeket esznek. Az egyik anyuka nyávogva mondta el, hogy az ő fia nem is igényli a főtt ételt, nem is kíváncsi milyen lehet. Naná…hiszen élete 10 esztendejében azt látta az édes szülőanyjától, hogy kiveszi a fagyasztóból a készételt és beteszi a mikróba, majd 6 perc múlva tálal. Kimaradt az életéből a varázs… a főzés varázsa. A vendégekkel “fura” dolgokat csináltat a gazda. Halat kell pucolniuk, főzniük kell nyersanyagból. Hihetetlen, de igaz: mindannyian elmondták, hogy mikor leveszik a polcról a húsos akármit, eszükbe se jut, hogy az hogyan került a készételükbe. Vicces volt megfigyelni a reakciókat, mikor kiderült, hogy a sűrűn emlegetett “E” betűk egyike konkrétan bíbortetűt takar…
Szóval…igen, mondhatjuk bátran, hogy micsoda időket élünk! Csak éppen gondoljunk bele abba, hogy mi az amit mi megteszünk ezeknek az időknek a jobbá tételéhez. Vajon mi történik majd, ha összeomlik a kényelmünket kiszolgáló, nem mellesleg szándékosan elbutító rendszer? Pár ember, aki elő tudja teremteni a mindennapit, bizony nem lesz elég, hogy ellássa a többieket is. Sajnos vizuális típus vagyok… Látom, amint éhségükben a mostani élhetetlenek gyilkolni lesznek képesek egy falat élelmiszerért. Mert csak pár dolgot kellene megvonni a városok lakóitól, s kitörne a pánik. Az jut eszembe, amikor Marosvásárhelyen egyszer az egyik legnagyobb mobilszolgáltatónak elromlott a jeladója. Az emberek álltak az utcán, boltokban, munkahelyen, és nem tudtak telefonálni. Pár percet tartott csupán az egész, maximum egy fél órát, de igencsak beszédes volt az arcokra kiülő pánik… A mai világban, amikor a pékségben nem tudok kenyeret venni, mert elromlott a számítógépes rendszer, és az eladó nem tudta megrendelni az árut, mi lenne, ha mondjuk az áramszolgáltatás megszűnne? Rossz belegondolni, ugye? Ezért tanulom én nap mint nap az öreganyáink titkait. És buzdítok mindenkit, kezdje el ő is… Amíg nem késő. Túl borúlátó vagyok? Nézz körül nyájas olvasó… És látni fogod magad is, hogy elközelgett az idő, amikor őseink tudására szükségünk lesz.
LPT
(fotó internet)
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 30, 2019
Kecske
Megboldogult ifiasszon koromban münk egy kis falucskában laktunk ahova én igazi városi leánként kerültem, de annyira városi vótam, hogy erőst féltem attól es, hogy a tyúk megcsíp. Eccer az akkori hites uram béállít egy kecskével, amelyik még gida vót, s olyan édös-kedves, mint minden jószág mikor kicsinyke. Abajgattam, dédelgettem, s el es neveztem Zsuzsinak. Hanem eccer csak bévillant , hogy ez aztán megnő, s mit es kezdünk münk vele? Fel es tettem a kérdést izibe az uramnak, s az azt válaszolta, hogy: ” buta vagy te asszon! hát mit csinálnánk? Fejjük! ” Én ugyan nem! – rikkantottam! Még felrúg! No, de Zsuzsink már a szívembe lopta magát, s úgy voltam vele, hogy engemet a jó Isten es arra tanított, hogy ne aggodalmaskodjak, mert minden napnak meg vagyon a maga baja, s dédelgettem tovább a kis eszemadtát. Zsuzsi fel es cseperedett szépen, addig-addig míg az uram udvarlót hozott hezzá, s kerek öt hónap múlva világra jött Hófehérke s Marci. Hejj, vót nagy öröm s boldogság! Hanem eljött megest az ősz, s a leánkecskék biza udvarlót követeltek. A tavalyi már kiöregedett a faluból, s az újat kölcsön nem adta a gazdája, hanem azt mondta vigyük münk a lányokat. Hogy essze ne keveredjek, s megértsétek, el kell mondanom, hogy én éppeg szépen fel voltam öltözve az ünnepi gúnyámba, mert doktorhoz készültem valamiért, magam sem tudom már miért, de ejszen beteg nem vótam. Szép gúnya az akkor még darázs derekamon, finom topánka a lábomon, lepkekönnyű ritikül a vállamon, s béront az uram: Gyere asszon, fogd meg Hófehérkét míg Zsuzsival elindulok, s aztán jön az az annya után. Kitipegtem, s kecsesen megfogtam a kötelet amelyik vezetni hivatott a kecskeleányt Na, az uram elindul Zsuzsival. Mit elindul??? Elvágtat! Nosza, Hófehérnek se kellett több! Uccu neki, futás az anyja után, magával rángatva engem es, szép gúnyástól, topánkástól, s elengedni nem es mertem, mert jöttek mentek az autók az utcában. Mégcsak az autók… De beérkezett a járatos busz es! Tele a munkából hazaigyekvő falu népivel! S földbegyökerezett a lábuk, amint meglátták, hogy ez a bolond asszon mennyire kirittyentette magát a kecskét megsétáltatni! S aztán óriási hahota tört ki mindenkiből… Évekig kérdezgették még: Tündike, máma vót-e a kecskével sétálni már?
Ez vót a kecskés mese, szép vót, s igaz es vót!
Lujzi
Majdnem öngyilkosságba kergettem Lujzit! Mert ugye Lujzi már elmúlt egy esztendős. S már azt hiszi az eszemadta, hogy ő felnőtt. S csinálhat amit akar, s látnátok, ha duzzog! Sirülök, fordulok egyet, s mire reánézek, már fortyog, csak úgy bugyog belé, hangosan! Na, hogy egyik szavamat a másikba öltsem, elmesélem mi esett meg a minap. Szépen megetettem, inni es adtam neki, s bétettem a helyére, s végeztem tovább a dolgom. Bizonyos idő után hallom ám, hogy sistereg magában, mondikál, bé nem áll a szája, de mintha nem a helyéről jönne a hang. Hát mit csinált? Na mit? Addig izgett-mozgott, hogy kimászott, s az emeletről elkezdett lecsurogni! Ha nem veszem észre meg es teszi! De idejébe’ elkaptam, s megest megetettem, s megitattam, most meg es dédelgettem cseppet, s elmondtam neki, hogy szeretem, s nélküle milyenek lennének a mindennapjaink? Hásze ne csináljon ilyen butaságot többet! Most jól van, elégedetten buggyog, szerintem kicsit el es szundított. ( Nyugalom, hölgyeim és uraim, Lujzi a kovászom, akit a megetetés után a hűtőszekrény helyett a konyhaszekrénybe tettem, s onnan akart kicsurogni az emeletről 
Hozzászólások