Szerző: HP | aug 10, 2015
Néhány évvel ezelőtt zajlott le az alábbi történet, amit be is tettem a blogba annakidején,- dehát könnyebb újra bemásolni, mint utalni rá, hiszen meg se tudnám találni, hogy a közel ezer szoba melyikében található.
Reszketek bele!!!
Olyan élményem volt ma, hogy nem tudok magamhoz térni. Még mindig reszketek bele.
Valami hivatalos ügyet kellett elintéznem, mely nemcsak az éjszakámat zavarta meg, de szorongással kísért utamon is. Elintézve, megnyugodva, de lemerült energiakészlettel caplatva haza felé, betértem még a bankba, hogy feltöltsem kiürült pénztárcámat.
Kész!- mondtam magamnak itthon, most tessék aludni egyet, mert ebben a borús, tejszerűen ködös időben úgyse tudsz semmihez kezdeni. Pihenj egyet, aztán lehet dolgozni!
Majdnem elaludtam, amint megszólalt a telefon: Frau Horvath… ma volt nálunk a bankban és vett ki pénzt az automatából…
Igen…
Nézzen csak bele a pénztárcájába!… Ott a pénz?…
Nein!… kiáltottam bele a készülékbe …Nein!… Bele se kellett nézzek, mert akkor eszembejutott, hogy az utolsó mozdulatot nem tettem meg. A pénzt nem vettem ki a gépből, csak a kártyát… Mein Gott!… majdnem összeestem.
400 eurót vett ki ugye?
Ja… suttogtam síri hangon.
Ne ijedjen meg, egy férfi észrevette s ideadta nekem a pénzt. Bejön érte most?
Nem tudok… Nincs erőm hozzá…
Nem baj, akkor visszateszem a kontójára…
Danke, danke schön tettem helyére utolsó erőmmel a kagylót.
Vannak becsületes emberek! A Jóisten áldja meg őket!…- estem ágyamba félájultan…
…
Már nem reszketek,- mert közben sokat elemeztem gondolatban a történteket.
Elemeztem két ember becsületes tettét. Mert kamera ide, kamera oda, megmutatta a bankban a hölgy, hogy valóban létezik egy kamera, amely látja a mozgást a teremben, de hogy a gép előtt ki mit cselekszik, azt már nem. Tehát abszolut nem volt természetes, ami történt, hanem egy figyelemreméltó, magasrangú emberi cselekedet. Köszönet érte mindkettőjüknek!!! Annak, aki megtalálta s természetes mozdulattal átadta a pénzt, majd továbbment, meg annak, aki átvette, engem telefonon értesített s betette a kontómra a pénzt, amely így szerepel: Steckengebliebenes Geld vom Bankomat (Bankomatban maradt pénz).
Történt még ilyesmi?
Ó, igen. Magának szerencséje volt, egy becsületes ember találta meg.
Ismeri?
Nem tudom kicsoda, hogy hívják, egy kliensünk, csak látásból ismerem. Ha megjelenik, majd átadom ezt a virágképet neki, a hozzáfűzött szöveggel együtt. Ha nem látom többet, – visszaadom magának.
Vajon hagyjak pénzt is neki? Talán kellene…
Szó sincs róla!!! A becsületes emberek nem várnak anyagi juttatást tettükért…
Köszönöm, néztem fel a borús égre, amint kiléptem az épületből.
Újra éreztem: Valaki szeret odafenn…
(A bankos nő utána még sokáig figyelt, ha pénzt vettem ki az automatából, hogy nem-e hagyom benne megint a kivett összeget. Aztán megnyugodott, hogy egyszeri eset volt.)
Szerző: HP | aug 6, 2015
Hadd meséljem el egy kedves élményemet!
Ciutadella központjában egy nő éppen fotózta a férjét s én – szintén fényképező géppel kezemben,- arra haladván, észrevéve őket, visszahúzódtam egy oszlop mögé, megálltam, hogy ne kerüljek a képbe. A férfi egy hirtelen mozdulattal kinyújtotta kezét, maga mellé kapott, átölelt, sőt meg is csókolta arcomat, a felesége meg nevetve kattogtatta fényképezőgépét. Gyorsan kezébe nyomtam az enyémet is, hadd maradjon meg nekem is az emlék. Mindhármunkat felvidámított a jelenet. Három-négy percig tartott az egész, de mindhárman feldobódtunk tőle. Marika, aki nagy profikamerájával pár méterrel távolabb egyebet fényképezett, felfigyelve a nevetésre, akkor fordult oda, mikor a férfivel éppen “ölelkeztünk”.
Édes!!!!!!!- kiáltott rám megbotránkozva. Hát ez mi?!!!!!
Fotózz le!- kiáltottam fülig érő szájjal, de nem volt hajlandó rá. Csak állt földbegyökerezett lábbal, majdnem kiejtve kezéből kameráját.
A férfi akkor Tatához lépett, aki hátulról figyelte a jelenetet, s kezet fogott vele, mintegy jelezve, hogy ne haragudjon a tréfáért. Azt hitte, a férjem. A felesége is kezet fogott vele, s mosolyogva mondott valamit spanyolul, csak hát senki nem értette őket.
Hát ilyesmit, egy itteni német férfi részéről, elképzelni se lehet. Ők a kezüket is csak messziről nyújtják a nőnek egy Grüß Gottra.
A spanyolok nem a németekre, hanem inkább az olaszokra hasonlítanak. S erről eszembejutott a vicc:
Mi a Földi Mennyország?
Mikor a rendőrök angolok, a mesterek németek, a szakácsok franciák, a szeretők olaszok, s a szervezők svájciak.
Mi a Földi Pokol?
Mikor a rendőrök németek, a mesterek franciák, a szakácsok angolok, a szeretők svájciak, s a szervezők olaszok.
Előtte még volt egy kedves élményem, bár az nem volt ennyire “szekszi”. Megállított egy férfi, hogy jó modellnek talál, készítsen/vágjon rólam egy képet? Négy perc az egész. Mennyibe kerül? Tíz euró. OK, persze! Rögtön munkába is látott,- közben Ferkó filmezett, Marika fotózott. Villámgyorsan faragott ollójával a férfi, s valóban elkészült a kiszabott időre a portré. Közben mind mondta mosolyogva: szuper modell, szuper modell.
Nem adnám semmiért a kicsi munkát!!! Ja, igen. Egy hirtelen mozdulattal a végén még kikapta kezemből a képet, hogy belefaragja a klipszemet is.
https://picasaweb.google.com/piroskaho/MenorcaiEmlekek
Szerző: HP | aug 4, 2015
Az alábbi anyag a “Teljesen más” című hangoskönyvemben szerepel , de más cím alatt. A tízperces hanganyag eredeti címe ez: Én, a profigyilkos. Ez nem vicc és nem képletes a kifejezés, ez igaz: én valóban gyilkolok! És nem is egy-két esetről van szó! Már sok áldozat áll mögöttem. Lelkiismeretfurdalást miatta mégsem érzek.
Ha évi átlagra számítom át, amolyan 2-3 eset jút napjára. A „termés“ időszakonként változik, néha hónapok telnek el és sehol semmi, máskor meg naponta több tucatot tesz ki. A maximum, onnan tudom, hogy közben számoltam: 49 volt! S mindez rövid félóra leforgása alatt!
Szerettem volna a 49-t még egyetlennel megtoldani, hogy könnyebben tarthassam észben, de nem sikerült, mert közben beesteledett. Én pedig sötétben nem látok,- a macskákhoz meg baglyokhoz hasonlóan. Sajnos. Mert a gyilkoláshoz bizony elkelne egy jobb látószerv!…
Amint megy le a nap, veszem kezembe a gyilkos szerszámot és indulok. Nem élvezetből, hanem szükségletből teszem. Már jóformán oda se figyelek, nem sokat vacakolok, hanem csak cakk-cakk, öldösök.
A gyilkos szerszámom egy kiszuperált vastag olló. Áldozataim pedig a csupasz csigák.
A nyálukon csúszkáló rondaságok olyan nagyfokú pusztítást végeznek a kertünkben a fiatal, növekvő virágpalánták között, hogy az már felháborító. Siralmas. Kedvenc csemegéjük a zsenge dália. Azt mindennél jobban szeretik.
Rondák, nagyon rondák. Némelyik még a tíz centit is eléri. Nem tudható, hogy honnan jönnek, de egyszercsak megérkeznek. Csapatostól. És attól kezdve jönnek végeérhetetlenül.
Valóságos invázióval állok szemben tiszta egyedül. Mert amint közeledik az este, mindenkinek sürgös dolga akad benn a lakásban. Még véletlenül sem a kertben. Ott estefelé csak engem lehet látni. Ollóval a kezemben. Mindenki utálja őket, de senki nem pusztítja a családban, mert itt vagyok én, a profigyilkos.
Elmondhatom, hogy írtásukra már minden lehetséges, ajánlott, olvasott, hallott módszert kipróbáltam, semmi nem vált be.
Vásároltunk jó drágán lila szemcsés csigaírtószert, s el is szórtuk a virágok közé, kiváncsian lesve az eredményt. Nós, a csigák rá is „haraptak“, de elkezdtek tőle bőségesen nyálazni, és keresztül-kasul mázolták a földet, meg a kerti teraszt borító csempét a lilára festődött, csillogó nyálkájukkal. Olyan volt, mint egy csipke. Na, ezek után – kérdem én,- ki kívánt abba a földbe nyúlni, hogy gyomláljon, vagy az elrágottak helyett újabb palántákat ültessen?!
(Folytatás a Hozzászólásokban)
Szerző: HP | Júl 31, 2015
Az erdő színei
avagy
Élmény nemcsak az, ha eldördül a puska.
Amivel még nem foglalkoztam írásaimban, azok az erdő színei.
Előző életemben, odahaza Erdélyben sokat jártam erdőkbe, gyakran kirándultunk a diákjaimmal, de új életemben, itt Ausztriában csak átsuhantunk rajtuk autóval az árnyas aszfaltozott uton s azt figyeltem mindig, hogy milyen szálegyenesek a fák, mintha vonalzóval húzták volna meg törzsük kontürjét, meg milyen tiszták.
Igen, tiszták, látszik, hogy tulajdonosuk akár a gazdasszony a veteményeskertjét, ők is tisztogatják. Pl a vihar, vagy hó által letört ágaktól. Bokrok meg jóformán nincsenek is bennük, csak magas, szálegyenes fenyőfák. Az Alpokat fenyőerdők borítják.
Mikor Krétán nyaraltunk, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy ott nincsenek erdők. Egyáltalán nincsenek. A hegyeket csak bokrok tarkítják. A völgyekben pedig oleánderek virítottak, mindenféle színben.
Hazajőve, s Salzburgból Riedbe autózva egyszerre kiáltottunk fel Marikával: né, erdő! A kéthetes krétai nyaralás után olyan nagy élmény volt számunkra a buja, zöld erdő, s a benne áthaladó uton a kellemes árnyék, hogy nem tudtunk vele betelni. Mert Krétán azt is elfelejtettük, milyen az árnyék, milyen az erdő hűvöse.
Szóval az erdő. Most aztán izelítőt kaptam belőle a Feri jóvoltából. Feriről és Kláriról írtam már a Nyírfák című kötetemben. Feri a Hilde barátnőm testvére, aki itt született Riedben a háború forgatagában, jelenleg Pesten él, s Hildevel negyven év után találtak egymásra. Feri nagy vadász. Megvallom, számomra ez egy annyira távoli, annyira ismeretlen terület, hogy igen-igen keveset tudtam róla. Nem csoda, ha szinte szájtátva hallgattam s szívtam magamba szavait.
Például sohse gondoltam volna, hogy a vadászok nem dohányozhatnak, nem borotválkozhatnak előtte, mert a vadak nagyon ézékeny szaglószervvel rendelkeznek s messziről megérzik az idegen szagokat. Elriasztják öket a kozmetikai illatok.
Meg hogy akár a sportlövők isznak egy kupica pálinkát, hogy ne remegjen a kezük. Mert az nyugtatja az idegeket, mesélte.
Pálinkát? Dehát az szagos! Az nem zavarja az állatokat, csak a komzetikai illatok?!
Csillogó szemmel mesélt szenvedélyéről. Én meg próbáltam közben jegyezni, hogy ne felejtsem el, amiket mond.
(folyt. Hozzászólásokban)
Szerző: HP | Júl 29, 2015
Na, voltatok-e a Schönbrunnban?- kérdeztem Magyarországon élő, Erdélyből elszármazott kedves ismerőseimtől.
Igen,- válaszolta rejtélyesen mosolyogva az asszonyka.
Életünk legnagyobb csalódása volt,- fűzte hozzá a férj
Hogy-hogy?! – csodálkoztam el válaszán. Hiszen a bécsi császári palota igazán nem olyan, ami csalódást okozna az emberben. Hónapokkal előtte jártak nálunk s mondták, hogy hazafelé menet szeretnének megállni Bécsben, megnézni a palotát. Én rögtön felajánlottam nekik, hogy adok egy kazettát a Schönbrunnról, amit már régebben készítettem a kolozsvári rádiónak.
Hálásan megköszönték s a hosszú uton kétszer is végighallgatták. Már kivülről tudtak mindent, mit kell megnézni, mit fognak látni. Alig várták, hogy odaérjenek.
És akkor jött a csalódás. A palota előtti tér tele volt homok és kavics halmazokkal, cementes zsákokkal, állványokkal. A falról leverve a vakolat, meszes vedrek, szöges deszkák, kivert ablakkeretek hevertek mindenfelé. A palotát renoválták. Kivül- belül egyaránt. Bemenni éppen bemehetett, aki nagyon akart, s ők nagyon akartak,- de bent is hasonló kép fogadta. Alig néhány szobát nézhettek meg, a folyósókon akadályokon átbukdácsolva. A császári kert sem nyújtott különösebb látványt, mert áprilisi hideg szeles időben, igazán nem kellemes egy amig a szem ellát, akkora csóré parkban sétálgatni, ahol még a szökőkutak, szobrok is le voltak fedve, nehogy a téli fagyok megártsanak nekik.
Igy okoztam csalódást szegény fiataloknak, pedig legjobb szándékom volt néhány kellemes órát szerezni nekik a különben gyönyörű, nagy élményt nyújtó bécsi császári kastélyban, a Schönbrunnban.
(Egyéb bakik a hozzászólásokban olvashatók)
Szerző: HP | Júl 24, 2015
Firenze-szindróma
Más néven Stendhal-szindrómának is szokták nevezni a jelenséget, amikor valaki szó szerint elájul egy nagy művészeti alkotás láttán. Stendhalra ugyanis olyan súllyal szakadt rá a reneszánsz festők nagysága, amikor 1817-ben ellátogatott Firenzébe, hogy a szíve majd kiugrott a helyéből, elfogta a szédülés, és attól félt, menten összeesik. A Firenzébe látogató turisták közül valóban sokan élnek át gyorsabb szívdobogást, szédülést vagy akár hallucinációkat, amikor élőben szembesülnek a legnagyobb művészeti alkotásokkal. És habár a pszichiáterek régóta vitatkoznak azon, valóban létező kórképről van-e szó, az érintettek mindenesetre elég komolyan veszik ahhoz, hogy felkeressenek vele egy kórházat, és akár még antidepresszánsokat is kérjenek a tüneteikre. A firenzei Santa Maria Nuova kórház alkalmazottai már hozzászoktak a hozzájuk forduló turistákhoz, akik kábaságról, szédülésről, hányingerről, illetve tájékozódási zavarról számolnak be közvetlenül azután, hogy megcsodálták a Dávid-szobrot, az Uffizi Képtárban látható remekműveket és a toszkán város más kincseit.
Az alábbi anyagokat Viktor küldte:
MICHELANGELO ÉS FIRENZE
Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni 1475-ben született a Firenze melletti helységben, Caprese-ben. Apja adminisztrátor volt Capreseben, de Michelangelo születése után pár hónappal visszaköltöztek Firenzébe.
Már a gyermek Michelangeloban meglátszott a különleges tehetség. Mivel apja nem volt elragadtatva a fia művészi hajlamától, csak relatív későn, tizenhárom éves korában adta tanoncnak Domenico Ghirlandaio mellé, eredetileg három évre. Egy év után azonban elhagyta, mert nem volt már mit tanuljon tőle. Ekkor már Giotto-t és Massacio-t másolta. Az uralkodó Lorenzo de Medici, aki nagy mecénás volt, felfigyelt rá és pártfogásába vette. Ez nagy előnyére vált Michelangelonak, mert bekerült a művészek társaságába, akik körülvették Lorenzo Medicit, és szabadon tanulmányozhatta a Mediciek hatalmas antik görög, római szobor gyűjteményét.
Lorenzo di Medici alatt Firenze volt Európa művészeti központja. Lassanként a Mediciek elvesztették hatalmukat és a nagy művészek, mint Leonardo da Vinci, Verrochio, és végül Michelangelo is,- elhagyták Firenzét.
Michelangelo 1494-ben Bolognába költözik.
A Firenzei Dóm részére 1501-ben rendelnek egy Dávid szobrot. Michelangelo egy negyven éve elhagyott márvány tömböt felhasználva, megalkotta a világ egyik legszebb szobrát. Nem a Dómban kapott helyet, hanem a Városháza előtt, ahol jelenleg egy másolata áll. Az eredeti szobor az Akadémia múzeumban látható, a befejezetlen rabszolga szobrokkal együtt. A Michelangelo téren látható bronz másolatok eredetije a Medici Kápolnában vannak, kivéve a Dávid szobrot.
Az Uffizi képtárban látható “Doni Tondo” szent családot ábrázoló kép, messze megelőzi a korát, az alakok mozdulatai előre vetítik Jézus tragédiáját. Ez lett később a Manierizmus alapja.
A képsor első fotóján látható Michelangelo mellszobrot Batista Lorenzi alkotta. A síremléket pedig Vasari készítette 1570-ben.
A három nőalak a festészetet, a szobrászatot és a műépítészetet szimbolizálják.
https://www.flickr.com/photos/vikig/sets/72157653591343763
AZ UFFIZI KINCSEI
Az Uffizi képtár 45 termében, a reneszánsz legnagyobb művészeinek képei sorakoznak, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Tizian, Raphael, Verochio, Filippo Lippi, Caravagio, és még sok más nagy festő, de a Galleria sztárja Sandro Botticelli, főleg a Vénusz Születése és a Tavasz című nagyméretű képei által.
Alessandro di Mariano di Vinni Filippi, közismert nevén Sandro Botticelli, 1445 Május 17-én született Firenzében. Fra Filippo Lippinél tanul, és ő is Lorenzo de Medici pártfogoltja. Érdekes hogy Magyarországon is járt Fra Filippoval, és részt vett az Esztergomi bazilika freskójának festésében, amit Vitéz János érsek rendelt.
1470-ben már saját műterme van. 1482-ben festi meg a “Tavasz”-t és 1485-ben a “Vénusz születése” című képét. Vénusz modellje egy nemes ember felesége volt, Szimonetta Vespucci, akibe Botticelli halálosan és reménytelenül beleszeretett. (Nem csoda, csak meg kell nézni a festményt.)
Szimonetta korán meghalt, már nem élt, mikor a Vénusz születése elkészült. Botticelli soha sem nősült meg, s utolsó kívánsága az volt, hogy temessék Szimonetta lábaihoz, a Firenzei Ognissanti templomba. Oda is temették 1510-ben
https://www.flickr.com/photos/vikig/sets/72157655999545236
Az alább látható mennyezeteket a firenzei Medici palotában, a Palazzo Vecchio-ban és főleg a Palazzo Pitti-ben fényképeztük.
https://www.flickr.com/photos/vikig/sets/72157653877171593
A 18-19. század Firenzéjében már nem voltak nagy mecénások, mint Lorenzo de Medici, szobrászok viszont voltak, mint például Lorenzo Bertolini és Luigi Pampaloni. Ezeknek a szobrai elkerültek a világ sok nagy gyűjteményébe, Firenzében pedig csak a gipsz másolatok maradtak a Galleria Dell’Accademia-ban az eredeti Michelangelo szobrok melletti teremben lévő Gipszotekában:
https://www.flickr.com/photos/vikig/sets/72157653957862973
Firenze utcái:
https://www.flickr.com/photos/vikig/sets/72157655951314150
https://www.flickr.com/photos/vikig/sets/72157656414328135
Hozzászólások