Szerző: HP | máj 4, 2016
Ez az anyag véletlenül került most szemem elé, s nagyon találónak érzem, mert bár elkalandozom benne, de a történet bizonyos szálai a János által szervezett első kiállításom színhelyéhez, Hadadhoz fűződnek, ahol megismertem Tibort, Gugyerák című közös könyvünk glossza szerzőjét.
Meglehet, hogy valahol már “napvilágot látott”, vagy hangoskönyvben, vagy a blogban, én most mégis új szobát szentelek neki, mert nem hinném, hogy valaki hallotta, vagy olvasta volna közületek.
Mialatt Gugyerák a kastély falai közt a tankhadoszlop nem éppen szívet-lelket melengető ritmusos hangjaival bírkózott, nekem az út túloldalán, ugyanabban az időben, olyan 200 méterrel távolabb egy modern palotában (ez nem vicc!) más “élvezetben” volt részem.
Romantikus élmény holdvilágos, langyos nyári estéken tücsökciripelést hallgatni. Az ember szinte lélegzet visszafojtva gyönyörködik a koncertben, a mennyei muzsikában.
Nós, Hadadon megváltozott a véleményem. Azóta ne is halljak tücsökcirpelést! Legalábbis szobában nem!
Mert az történt. A kertben zenélő kórusból egy ügyes, virgonc fickó úgy látszik felugrott az ablakpárkányra, onnan meg le a parkettre s elbújt jó rejtett helyre. Fű nem lévén, a kanapém mögött rendezte be magának a mozgó színpadot. Mozgónak nevezem, mert hol innen, hol onnan jött a hang. A ciripelés. De úgy látszik felerősített hangú mikrofonnal rendelkezett a „legény“, mert fülsiketítő volt. Szóval volt élményben részem, kint a kórus, bent a szólista. Mikrofonnal.
Nem csoda, ha a Hadadi Napokon végig fáradt voltam. De csak testileg. Lélekben nem. Sőt. Annyi felemelő élményben volt részem napközben, hogy már az éjjeli, áloműző tücsökmuzsika sem érdekelt…
Miközben e gondolatok kergetőznek fejemben, éppen almát pucolok. Hogy megfőzzem kompótnak. Sajnálom eldobni. Mert én minden ételt sajnálok eldobni. Inkább megeszem… Nem mondom, az eredmény meg is látszik rajtam…
Szegény édesapámtól talán életemben egyszer kaptam egy pofont, gyermekkoromban, mert eldobtam egy darab kenyeret. A kenyér olyan szent dolog volt a családban, mint az imádság. S én azt elhajítottam! Cselekedetem olyan bűn volt apám szemében, mintha káromoltam volna az Istent.
Ezt az almát megkóstoltam, de nem jó. Ehetetlen. Eldobni nem fogom, de döntöttem, kompótot készítek belőle. Most pucolom. Nem a héjától, az marad. A belsejétől. Szinte fele a szemétbe kerül, mert hullott alma.
“Bio-Apfel”,- nyújtotta át szeretettel egy ismerősöm, – a kertünkből van.
Oh, danke,- vettem át meghatódva. Ez tehát különleges alma. Bio. Úgy van, győződtem meg róla, amint kiöntöttem a kagylóba a zacskóból. Bio. Vagyis tele van kukacokkal…
Ha rögtön elintéztem volna, mikor hozta, most nem kellene annyit eldobjak, dohogok magamban. Mert a magok és a magház mellett nemcsak az időközben kövérre hízott “hősi halottak” kerülnek a szemétbe, hanem a sok ürülékük is, a sok fekete apróság. Elképesztő, mi van mindenik almában!…
Hát igen, mert ők nem bújnak ki „elintézni“. Ők ott benn intézik el. Náluk ez a szokás. Ott, ahol érik. Ahol esznek, alusznak…De vajon alusznak?…Most szinte azzal folytattam, hogy ott, ahol szeretkeznek. .. Dehát ők nem szeretkeznek!… Ők még kicsik, kövér rózsaszín bébik…S biztos nem is alusznak. Csak esznek. Zabálnak. Éjjel-nappal zabálnak. S abból következően éjjel-nappal ürítenek. Fent be, lent ki. Azaz elöl be, hátul ki. Csoda, ha annyi ürülék van körülöttük?! Annyi fekete pontocska… Csak ne kényesztessük!… Mit pontocska ! Pont! Millió fekete pont! Így nem csoda, hogy a csap alatt minden egyes bio-alma darabkát tisztára kell mossak…
Aztán szabadjára engedem fantáziámat, s a végén már mosolygok a bio-almáim pucolása közben.
Mert eszembe juttatták a Loire-menti kastélyokat.
Hogy az idegenvezetők elmondják-e a látogatóknak, vagy hallgatnak róla, azt nem tudom, de én most elmondom. Mert hasonlítanak az én bio-almáimra.
Azaz múlt időről van szó.
Régen, a fényűző életmódjáról híres „napkirály“ 14. Lajos idejében még nem ismerték a toiletteket. Nem, az későbbi „intézmény“- mondom így idézőjelben.
Akkor nem volt csapvíz, nem volt szennycsatorna, nem volt fürdőszoba, nem voltak wc-k. Úgy és ott végezte el mindenki ügyes-bajos dolgait, ahogyan és ahol tudta. Elbújva? Nyiltan? Szégyen volt? Nem volt szégyen? Ki tudja.
Igen ám, de a kastélyban nemcsak a királyi család lakott, hanem a sok szolga és a királyi család egész udvara. Százak, sőt ezrek, tízezrek ( !) hemzsegtek benne.
Közben ott volt a vágóhíd is, meg a konyhák, meg az étkezőtermek, hisz annyi embernek étkezni is kellett… Nem is mondom tovább, nem részletezem… azok is étkeztek, mint bio-almáim kövér lakói, s annak megfelelően ürítettek is…
De hova ?!…Hova, ha nem volt ahova ?…
Gondoljuk csak el, mennyire türelmetlenek vagyunk, ha robogunk az autóval s nem jön már egy benzinkút, vagy parkoló. Mert máshova nincs hova: megállni a nyílt mezőn?!… Ott nincs ahova…
De akkor mit érezhettek szegény kastélylakók, ha kellett szaladni? Hova?! Ott nem volt, ahova! A királyi család még felhasznált korsókat, vázákat, amit a szolgák időnként kiürítettek, de a többiek?…
Jaj, még rágondolni is rossz. Milyen szerencse, hogy nem akkor éltünk mi is valamelyik kastélyban. Valamelyik Loire-menti kastélyban… Íme, van földi boldogság! Igazán boldogok lehetünk. Mert nekünk van ahova menni, ha kell…
Nós, mikor a higiéniai viszonyok kibírhatatlanokká váltak, felkerekedett az udvar s átköltözött egy másik kastélyba. Emez maradt a sok szeméttel, szennyel a szolgákra, mesteremberekre, hogy kitakarítsák, kiszellöztessék, újra lakhatóvá tegyék. Ez az állandó továbbköltözés a királyi udvar életének természetes része volt.
Jaj, odasült a kompótom a lábasban !- kaptam le a fedőt, s terelődött vissza gondolatom a romantikus Loire-ment kastélyokról a bio-almáimra, onnan meg vissza az eredeti témára.
Mi is volt az? Jaj, igen, a hadadi kiállításom.
Szerző: HP | ápr 30, 2016
Fábián Tibor: Szent Jobb
Valamikor 1084 májusában fényes küldöttség indult útnak a bihari földvárból. Nem akárki, maga László király lovagolt a menet élén, aki néhány napig a helyi püspöknél vendégeskedett. A főpap megerősítette a hírt, ami addig inkább csak kósza szóbeszédként terjedt: valóban a környéken, egy a Berettyó által övezett kis faluban őrzik István király jobb kezét. László nem tudta, örüljön-e vagy dühe legyen nagyobb, egyben azonban bizonyos volt, kérdőre akarja vonni a Máté nevezetű, papi nevén Mercuriusként ismert fehérvári prépostot, akiről az hírlett, hogy Szent István sírjának őrizőjeként hűtlen lett vállalt feladatához és a sírt felnyitva, magához vette a király jobb kezét.
Nem sokkal azután, hogy Máté hazaérkezett családi birtokára, a Berekes nevű, Berettyó-menti kis faluban elindult a szóbeszéd, hogy a pap valami furcsa ereklyét őriz fából készült családi templomában, a sűrű erdők övezte dombokon. Ez a hír azonban csak ott és a környező falvakban terjedt, de Fehérvárig, a királyi városig már nem jutott el.
Képzelhető a nagy meglepetés, a fejvesztett rohanás és kapkodás, amikor 1083. augusztus 20-án a király ünnepélyes ceremónia közepette felbontatta az államalapító sírját, merthogy a jobbkéz és a királyi pecsétgyűrű már nem volt a sírban. Azokban a napokban az egész udvar azt találgatta, vajon hogyan juthatott rabló a sír közelébe, amikor pedig papi személy vezetése alatt fegyveres katonák őrizték annak nyugalmát éjjel és nappal. A gyanú hamar Máté papra terelődött, ezt erősítették a Bihar vármegyéből érkező hírek is. Végül László elhatározta, maga jár utána az igazságnak és elindult az ország keleti felébe. A bihari püspök és környezete megerősítette, valóban az hírlik, Máté nem üres kézzel érkezett fehérvári szolgálatából. De, hogy mit rejteget a berekesi fatemplomban, azt a kis falu lakói is csak találgatták, hét lakat alatt őrizték ugyanis a titokzatos ereklyét.
László leszegett fejjel, gondolatai súlya alatt lovagolt át a Berettyón átvezető keskeny fahídon. Már messziről látszott a dombon álló hajlék, amelyet temető vett körül, feljebb szőlő kúszott a dombokon, de a tájat balról és jobbról leginkább sűrű erdő uralta. Csendben poroszkált a királyi küldöttség, s percek múltán máris a folyó újabb ágához érkeztek, amely, az előzővel együtt valóságos gyűrűbe fogta a települést. Természetes védőgyűrű övezte hát Berekest, amelyet gőzölgő mocsár vett körül. A nem várt vendég hamar nyakig érő dagonyából kereshette a kiutat.
A kis templom előtt a falu apraja-nagyja fogadta a királyi főt. Mindenki térdre ereszkedett László előtt. Néma ámulattal fogadták, a már életében legendás hírű uralkodót. „Ő az! László, László!”, suttogták megilletődötten innen is, onnan is. A férfiak bajszuk pödréséről is megfeledkeztek, fejfedőiket kezeikben gyűrték. A gyermekek még pisszenni sem mertek, az asszonyok könnye pedig kicsordult a délceg királyi vendég és fényes kísérete láttán. Mindenki tudatában volt annak, hogy újabb koronás fő egyhamar nem érkezik ismét a környékre. A tömeg előtt pár lépéssel Máté pap térdepelt, azaz Mercurius, ahogy egyházi körökben nevezték.
„Uram, királyom! Tudom, hogy minden és mindenki ellenem szól. Nem tagadni jöttem, hanem bűnt vallani. Ne másutt keresd szent királyunk jobbját és ne másutt kutasd annak tolvaját. Mert mindez én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.”
László összeráncolt homlokkal hallgatta: „Te raboltad meg István háborítatlan sírját? Te ragattad el testének egy darabját? Beszélj hát, amíg megteheted. Mentsd magad!”
„Tudod, királyom olyan vidék ez, amelyen mindig átvonul az ellen. Mi még csak-csak védve vagyunk ezen a kicsi szigetecskén, de innen le egész Biharig, és még tovább délre, nincs ami megállítsa az ellenséges támadást. Sokat könyörögtem drága Máriánkhoz, segítse meg népünk a bajtól, védjen és óvjon minket a menny magasából. Végül egy éjszaka égi sugallatom támadt. Úgy vélem csakis angyal lehetett, aki fényességtől övezve megszólított.”
László megrezdült, mintha álomból eszmélt volna: „Beszélj hát, Máté! Mit mondott az angyal?”
„Azt, hogy a magyarok szent királya a menny országából is őrzi országát. S, ahol az ő szent jobb keze lakozik, ott békesség honol. Ott nem talál behatolást az ellen. Ott mennyei seregek védik életünk. Úgy okoskodtam, hogy te, fenséges király, itt e földön elég vagy Fehérvár őrzésére. De nekünk, ott a messzi Bihari vármegyében, a mi kis Berekes falunkban csak a Berettyó nyújt oltalmat, ideig-óráig. Ezért hoztam hát magammal szent királyunk jobb kezét, amelyet mint drága ereklyét helyeztem el családi templomunk rejtekében. De senkinek tudomására nem hoztam minő kincs birtokában vagyunk. Most azért ítélj felettem. Az legyen büntetésem, amit nekem szánsz. Elfogadom, elhordozom.”
László hosszasan nézte Máté papot. Hol őt, hol a mögötte térdelő embereket, hol pedig a kis templomot, melynek vékony tornya, mint felkiáltójel magasodott a domb fölé. Büntetni jött, de rájött, itt nem erre van szükség. Egy egyszerű papocska meglátta, mi a nép óhaja. Nem csalni akart, nem lopni, nem is a maga hasznát keresni, csak isteni segítségért áhítozott, a maga módján.
„Úgy. Legyen hát úgy, Máté. Légy hát a szent jobb őrizője. De ne titkon, ne lopva, mert az nem illik Krisztus egyháza papjához, hanem nyíltan vállalva drága elődöm jelenlétét, égből érkező támaszát. Békességet nyer, ki a menny magasából várja élete nyugalmát. Adjon hát István szent jobbja és a mi Megváltó Urunk békét és védelmet neked, és a tieidnek e tájon. S e hely neve mától neveztessék az ő kezéről Szent Jobbnak.”
Szerző: HP | ápr 25, 2016
M. Simon Katalin:
Örömhírt közlök veletek, kedves társaim a Piroska virtuális klubjában:
Több mint 15 éves álmom vált valóra. Még Besztercén laktam, amikor rábukkantam egy pár, a kilencszázas évek elején nyomtatott mondára, amelyek a Beszterce környéki dombok és hegyek nevéhez fűződnek.
Akkor született az az álmom, hogy én egyszer ezekből meséket írok, megőrizve a mondák lényegét és a besztercei kisiskolásoknak ajándékozom, azért, hogy megismerjék ezeknek a domboknak, hegyeknek a magyar nevét, és kedvet kapjanak beszédükben használni is ezeket a neveket. Még célom az is, hogy felébresszem a gyermekek érdeklődését a környékhez fűződő hasonló mondák gyűjtésére.
Sok évvel ezelőtt belevágtam a megvalósításba. Hat monda alapján hat mese született az évek folyamán, amelyeken sokat dolgoztam. Újra és újra átírtam, javítottam, hogy a célnak megfeleljenek. Utoljára Irénkét kértem meg, hogy olvassa át, és ha fogalomzavart vagy tartalmi bakit fedez fel, javítsuk együtt. Így is történt, amiért Irénkének hálás vagyok.
Közben elkészültek az illusztrációk, amelyek művészileg tökéletes alkotások, és emelik a mesék hatását. Összeállt tehát a könyv, és Marosvásárhelyen a Garabonztia kiadó elvállalta a kiadását.
A múlt héten meg is jelent, és most tervezem, hogy a jövő héten elviszem, és bemutatom Besztercén az Andrei Muresanu Líceumban a magyar tagozat gyermekeinek, tanítóinak.
Szerző: HP | ápr 20, 2016
Szeretem az idézeteket.
Némelyiket mintha éppen nekem írták volna.
Például a következőt:
“Az életed a tied. Vedd elő ecsetjeidet s tedd színessé napjaidat. Tőled függ, hogy életed galériája hogyan gazdagodik, szépül.”
Úgy van, én állítom össze életem galériáját. Vagy nevezhetjük úgy is, hogy én komponálom meg a dalomat.
Ez persze nem éppen ilyen egyszerű. Hiszen rajtam, akaratomon, elképzelésemen, szándékomon kívül sok tényező befolyásolja, hogy a dalomba vidám, melankólikus, vagy egyenesen szomorú hangfoszlányok kerülnek-e be, esetleg zavaró, disszonáns elemek is. De a dal formálása, vagy életem galériájának sorsa, gazdagítása mégiscsak az én kezemben van. S hozzáállásom dönti el, hogy milyen lesz.
Vagy nem is én, hanem a Sors dönti el? Vajon már eleve meg vagyon írva a csillagokban, hogy milyen lesz dalom, vagy életem galériája?
Jaj, csak a csapásoktól mentsen meg a Sors, mert akkor elnémul hangom, s kiesik kezemből az ecset.
Elfújja a szél dallamfoszlányaimat, s elfújja virágos képeimet, akár ősszel a színes faleveleket.
Szerző: HP | ápr 15, 2016
Katt!
Mácsai Lajos visszaemlékezései alapján írta:
M. Nagy László
A szekér lassan döcögött ki a márianosztrai börtön kapuján. Kerekei egyik macskakőről a másikra gurultak, zörögtek, mint a közeli kőbányában a kőtörő masina. Amikor a mezei útra értek a bakon ülő két rab fellélegzett. A szekér hangtalanul gurult tovább. Körülöttük zsongott a nyár. Tücskök ciripeltek, madarak énekeltek. Az egész mező tele volt virággal, illattal, muzsikával. Szabadnak érezték magukat.
A lovak komótosan ballagtak. Patkójuk halkan merült a porba, melyet az Ipoly felől érkező szellő méltóságteljesen széthintett a harmattól lassan megszabaduló mezőn.
-Szép napunk van, – mormogta a gyeplőt hanyagul egy kezében tartó kissé hajlott hátú, kissé kopaszodó, vékony testalkatú, csontos arcú fegyenc. A másik kezében lévő ostorral barátságosan, inkább csak legyezte a lovakat. Azok komótosan , ütemre lépkedtek, mintha metronóm diktálná az iramot.
Mellette a bakon szótlanul gubbasztott egy fiatal, a börtöni koszt ellenére, kinézésre is jól táplált, a naptól barnára égetett izmos fickó. Szótlanul nézte az út melletti bozótot. Olyasmi járt az eszében, hogy ott a bokrok mögött van a szabadság, az a világ, amiről naponta álmodik, de az még messze van…, igaz e pillanatban szabadon lélegezhet, nézelődhet, és itt a rácsok se gátolják a kilátásban. Olykor nagyokat sóhajtott.
Mögöttük, a szekér oldalán, puskájára támaszkodva ült, ugyancsak szótlanul a fegyőr, aki inkább csak a törvény betűjének érvényesítése miatt késéri a két elítéltet. Jól ismeri őket. Ha rajta múlna magukra hagyná őket, de nem tehette.
A folyó mellé érkezve megitatták a lovakat, majd előszedték a lapátokat, és hozzá láttak a munkához. Az őr a vízhez ment. Az egyik kezében a puskáját tartotta, a másikkal vizet fröcskölt az arcára. Élvezte az Ipoly vizének illatát, hűsítő, simogató, bársonyos hatását.
A szekér derekában lassan emelkedett a homokrakás. A két rab nem sietett. Érthető.
A túlsó parton egy ember közeledett a vízhez. Nem nagyon érdekelte őket, mi történik a határ másik oldalán. Mégis, amikor beugrott a vízbe egy pillanatra odanéztek. Hosszú másodpercek teltek el, az ember sehol, majd felbukkant, csapkodott, hadonászott kezeivel, hörögve tört ki torkából valami értelmetlen hang. Fuldoklott. A két rab egymásra nézett, de tétlen maradt. Az őr is tétovázott , de látta, hogy baj van. A fövenyre dobta fegyverét, futtában levetette zubbonyát és a habokba vetette magát. Csak a felkavart iszap jelezte nyomát. A fuldoklót a közelebbi, túloldali partra koncolta, oda ahonnan érkezett és ez a határ másik oldala volt…
Miközben élesztgette, a bokrok közül egy gépfegyveres határőr bújt elő.
-Fel a kezekkel, – ordított, szinte állati hangon.
Az életmentő fegyőr nem figyelt oda, ő most mással volt elfoglalva. A két rab viszont árgus szemekkel figyelte mi történik a túlsó parton. Amikor a határőr közvetlen közelről, széttett lábbal az őket kisérő őr mellének szegezte a fegyvert, a fiatalabbik fejét elöntötte a vér, eldobta a lapátot, egy ugrással a parton heverő puskára vetette magát. Kézbe vette és egy pillanat alatt csőre töltötte, majd elemi erővel ordította:
– KUSS…, te mocsok, tedd le azt a rohadt fegyvert, mert szétlövöm a fejedet… A váratlan fordulat meglepte a határőrt, egy darabig tétovázott, majd nagyokat káromkodva, tehetetlenül távozott és eltűnt a bokrok sűrűjében…
A fuldokló lassan magához tért. Néhány köszönő szót mormolt az orra alatt. A fegyőr még hosszan kémlelte a bozótot, majd visszaúszott az övéihez. Felemelte a zubbonyát és fegyencét figyelte, aki még mindig mereven tartotta kezében az őr puskáját.
-Megtetted volna – kérdezte reszkető hangon.
-Meg – szólt amaz keményen. Lélekzetvételnyi szünet után remegő kézzel kinyitotta a závárt, és a puskát odaadta az őrnek…
Dobtak még néhány lapát homokot a szekérre és elindultak vissza a börtönbe.
Az őr aznapi jelentésében csak ennyit írt:
„A szolgálat alatt semmi különös nem történt.”
*
Megdöbbentő hírt kaptam!!!
M. Nagy László írta:“Ma reggel Lajos barátunk elindult a Tejúton, gyalogosan, az örök élet birodalmába…”
Tegnap nyitottam e szobát az általa elmesélt történettel…
Isten nyugtassa békében!
Legyen a fenti írás egy szál rózsa a sírjára!
Szerző: HP | ápr 11, 2016
Mersdorf Ilona:
Sínen vagyok
Az írás az, ami éltet. Alig várom a kedd estéket, mikor az írókurzusra megyek.
Bosszantó, hogy pont kedden kellett bejönnöm Pestre orvosi vizsgálatra. Végig az órámat lesem, hogy visszaérek-e Gödöllőre hat órára. Ötkor indul a a vonatom.
Négy húszkor végzek a rendelőben. Szuper, van időm bekapni valamit. Rendelek egy padlizsánsalátát a sarki büfében. Tíz perc, amíg kihozzák. Újabb tíz, mire elfogyasztom. Már nem érzem az ízét a számban, annyira remeg a gyomrom. Le fogom késni a vonatot…És még csak nem is a vizsgálat miatt…
Rohanok a mozgólépcsőn, a metróban. A tömeg nem tűri, hogy megtörjem a ritmusát. Mikor kibukkanok az aluljáróból, öt óra. A vonat a legtávolabbi peronról indul. Rohanok. Még látom a végét, amint kimegy az állomásról…
Harminc fok van, folyik rólam a víz, a szívem mindjárt szétrobban.
Megkérdezem egy vasutastól, honnan megy a legközelebbi vonat Gödöllő felé. A hetes vágányról indul az egri gyors, az állomás elején.
Még van annyi erőm, hogy szaladjak odáig. Felszállok. Pont ott van a kalauz. Azért megkérdezem, jó vonatra szálltam-e?
Az már igaz, hogy Gödöllő felé megyünk, mondja a vicces kedvű kalauz. De majd integetni teccik az ablakból, mert csak átrobogunk rajta.
Az állomás másik végéből indul viszont egy újabb személyvonat. Most, pár perc múlva. Nincs már időm körbe kerülni. Átvágok a vágányokon. Jobbra-balra tekintek, beugrom a sínek közé a magas peronról. A lábam elé nézek, nehogy megbotoljak a talpfákban. Na, ez az utolsó vágány. Még vissza kell másznom a peronra…Mit integet ez a pasi, segíteni akar?
Vigyázzon, kiáltja, és jobbra néz. Én balra nézek, és hihetetlen, de ott gurul felém, úgy húsz méterre tőlem, szép lassan, nesztelenül egy vonat. Egy vasutas üvölt a mozdonyvezetőnek valami olyasmit, hogy ember a sínen. Egy pillanatra megtorpanok, de nem tudok visszafordulni, ahhoz túl rövid az idő. A mozdony kerekei sikítva csúsznak a síneken, de én akkor már fellibbentem a peronra, és igyekszem eltűnni a felém rázott öklök és a megdöbbent arcok elől. Egy nő, az én koromban…?!!
Meg sem ijedtem. Minek? Úgy érzem, sínen van az életem…
Hozzászólások