Szerző: HP | Már 29, 2017
Fábián Tibor írása
Vendégek érkeznek. Három a kislány. A csengő hangja felébreszti délutáni szendergéséből Hunorkát, aki ilyenkor a sötét szobában nyafogva feltápászkodik az alacsony matrac-ágyról, elmászik az ajtóig és ott egyre hangosabb sírással jelzi szüleinek, hogy engedjék ki a sötétből. Ilyenkor általában hamarosan sietősen érkezik valaki, és Hunorka kiszabadul. Hunorka csak akkor hajlandó megbékélni az őt sötétben hagyó szüleivel, ha ölbe veszik. Ilyenkor egy pillanat alatt abbamarad az addigi panaszos babasírás, Hunorka örömmel állapítja meg, hogy szeretik és máris nevetgélve kapaszkodik Apa vagy Anya nyakában. Szóval most is valami hasonló koreográfia nyomán csatlakozik Hunorka a kislány vendégekhez. Tudni kell, hogy Hunorkáéknál ritka a gyerekvendég. Általában bácsik és nénik jönnek, vagy olyan nagy fiúk és lányok, akik Hunorka szemében már a felnőtt társadalom tagjai. Ezért különleges a három kislány ittléte. Hunorka előbb még kisfiúsan szégyenlősködve bújik Apához, ami felnőtt társaságban nem szokása. Apa csodálkozik is, mi ez a hirtelen megilletődöttség, amikor Hunorka mindig és mindenkivel olyan közvetlen szokott lenni. Aztán szép lassan Hunorka körbefigyel, nézi az szép kislányarcokat, Apa még be is mutatja neki őket. Végre megtörik a jég, sőt túlságosan is. Apa újabb ámulatba esik. Ennyire felszabadultnak, már-már kisfiúsan csintalannak, mások társaságában nem látta még Hunorkáját. Álmos nem lehet, most kelt fel. A pelenka is rendben van. Hunorka egyre fesztelenebbül fecserészik, és ahogy mondani szokták, csinálja a fesztivált. A lányok elmennek, Apa és Hunorka integet utánuk. Odafenn Anya kérdezi, mit csináltatok? Hunorka teljesen fel van dobva. Aztán közösen megfejtik a talányt: a kislány társaság elővarázsolt Hunorkából, valami eddig rejtett kisfiú-huncutságot.
Szerző: HP | Már 28, 2017
Fábián Tibor írása
A mindig mosolygós Hunorkát is meg lehet ríkatni. Vannak dolgok, amiktől sírásra görbül a szája. Ilyen például az öltöztetés. Tizenkét hónaposan már be-besegít egy-egy ruhadarab felvevésénél, de még mindig sírás, de legalább is nyöszörgés a vége. Pedig ezt naponta csináljuk. Talán éppen azért. A másik, amit Hunorka nem szeret, ha Apa kimondja a bűvös mondatot: nem szabad! Általában ez úgy történik, hogy Hunorka odalopakodik valamihez, amit persze nem lenne szabad kinyitni, kipakolni, leverni, kihúzni, kikapcsolni és így tovább. Apa először csak árgus szemekkel figyel, amit persze a legtöbbször Hunorka is észrevesz, mert a kis ravasznak van annyi esze, hogy a háta mögé sandítson, látják-e a legközelebbi kis gazemberségét? Apa látja, vagy legrosszabb esetben észreveszi, amikor Hunorka már javában pakolja ki a ruhásszekrényből Apa féltett holmijait. Ilyenkor hangzik el a „Nem szabad!” figyelmeztetés Apa szájából. Ha csak halkan, Hunorka fel sem néz a motyók pakolásából. Ezért itt némi hangerőre is szükség van és minél szigorúbb tekintetre. Mert, ha Apa közben mosolyog, Hunorka ezt úgy veszi, mint apai megerősítést és egy bájos babamosoly kíséretében pakol tovább. Szóval itt nincs lehetőség a kísérletezésre, Apa ha nem akar visszapakolni, kénytelen szigorú tekintetet erőltetni magára, ami a legtöbbször nem is esik nehezére és jó hangosan elkiáltani a tiltást jelentő mondatot: Nem szabad! A legtöbbször ismétlésre is szükség van ugyan, de általában azért beválik az apai szigor és megmenekülnek Apa holmijai, a tévé vagy bármi más, ami veszélybe kerültek Hunorka közelségében. Persze, ha Hunorka valami egészen különlegesre veti rá magát, például egy egész nap nem látott éjjelilámpa kapcsolója, akkor Apa kiáltozhatja napestig a jelszót, mert kisfia se lát, se hall.
Szerző: HP | Már 27, 2017
Fábián Tibor írása:
Apa egy színes ceruza-készlettel lepi meg Hunorkát. Titkon ugyanis azt reméli, hogy Hunorka örökölte tőle az ő, torzóban maradt rajztehetségét. Apa kisiskolás korában a szünetekben azzal váltotta ki osztálytársai elismerését, hogy jól sikerült állatfigurákat rajzolgatott. Ilyenkor rendszerint mindenki odagyűlt Apa padja köré és ámulva figyelték a keze alól kikerülő rókát. Tanítónénitől meg is kapta a „Kreatív pionír” elismerést, amire Apa nagyon büszke volt. Sőt, még ma is az, időnként ugyanis mostanság is előhozakodik vele, még felnőttársaságban is, azt bizonygatva, hogy egy kis kitartással és több színes ceruzával, lehetett volna akár festőművész is. Így viszont csak egy kreatív pionír maradt, aki időközben felnőtté vált, ami nem feltétlenül tesz jót a kreatívitásnak és a tehetségnek. Mert lám, a jelvényt is elveszítette, pedig milyen büszként mutathatná érdeklődőnek és érdektelennek egyaránt.
Hunorka érdeklődéssel figyeli a sok-sok ceruzát. Apa még egy papírlapot is odatol, amire előzőleg egy kicsi Hunorkát rajzolt, hátha ez inspirálja fiacskáját további rajzokra. Hunorka nevet, örül, egy-egy ceruzát kézbe vesz, aztán felmarkolja az összeset és feldobja a levegőbe. Aztán a ceruzakészlet műanyag tartója foglalja le hosszú percekre, rágás céljából. Végül pedig megy vissza a felnőttek dolgaival játszani. Mert az az igazi. A hosszabbító, a távirányító, számítógépes kábelek és így tovább. Hunorka időnként azért még a szájába vesz egy-egy ceruzát és szépen kidekorálja az arcát vagy éppen papír helyett a falra és a bútorokra igyekszik színes csíkot húzni. Apa még nem adta fel a reményt. Lesz még az ő fiából is kreatív pionír.
Szerző: HP | Már 26, 2017
Tóth Ágnes
Pillanatkép
(Fábián Hunornak)
Hunorgok a liszt alatt,
ez egy lisztes pillanat.
Most csak annyit kérdeznék:
– Molnár legyek, avagy pék?
Egy polccal magasabban
(Részlet Fábián Tibor Apatempó című készülő kötetéből)
A munkamániás, magunkra figyelő, egoizmusunkat hurcoló mindennapokat egy éve felváltotta Hunorka. Már a megszületését megelőző kilenc hónapban elkezdődik a szülővé válás folyamata. Apa akkor még távolról figyel és kötelességtudó zombi üzemmódban lohol a dolgok után, ül a váróteremben, olvassa a szükséges tudnivalókat. Aztán, amikor behívják a vizsgálóba, hirtelen rászakad, hogy itt neki is köze van ehhez az aprósághoz, akiből még sok mindent nem látni. Csak azt, hogy van. Aztán telnek a hónapok, minden új, nincsennek kéznél a válaszok, és még mindig olyan távoli az egész. Még csak anya pocakja, folyamatos rosszulléte jelzi a változást, miközben apa foggal-körömmel ragaszkodik a jól bejáratott életritmusához, de egyre többször tapasztalja, hogy a kis pocaklakó, onnan bentről, felül írja a dolgokat.
Aztán egyszer csak menni kell. Persze, a legváratlanabb pillanatban és időpontban. Autó, sofőr, határ, kórház. Hosszú órák múlnak, apa fáradt. Anyának könnyű, ő sokat kibír, ez a kis ismeretlen is elvan odabenn, de apa idekinn az apává válás keskeny mezsgyéjén egyensúlyoz, a nagy ismeretlen felé, és nem tudja, mi vár rá. Aztán a születés percei. Apa izzad és fél, oda sem mer nézni. A szobát egyszerre betölti a sírás, apa megijed, ki ez az UFO-fejű kis lény? Háromszor is megkérdezi a szülésznőt, ugye nem marad ilyen ovális a kobakja? Kiviszik és megmérik a babát, végül egy természetes mozdulattal a kezébe adják. Apa meghökken, ezt a pirinyót most fogni kell, de azon nyomban meg is nyugszik, kisimulnak a ráncai, amikor rápillant az aprócska lényre. És onnantól kezdve apa mindig megnyugszik, amikor gondok nyúzzák, mert az a tudat, hogy van egy fia, akihez hazamehet, aki várja őt, kisimítja a lelkét.
Apa szép lassan elsajátítja az apasággal járó feladatokat. Kivéve az apai érzést, mert ez önmagától nyílik a szívben, ami a teremtettséggel kapott készség. Apa úgy érzi jobb ember lett az apaság által. Több nevetés, játék és felszabadult öröm került az életébe. Korábban soha nem ült ennyi nevetés és jókedv az arcán. Párjával jólesően állapítja meg, hogy Hunor boldog baba, akinek első dolga reggel ránevetni a szüleire, mielőtt az ébresztésüket is felvállalja. Nap közben többször is bemasírozik, négykézláb mászó őrjáratként, anya dolgozószobájából az apáéba. Kutatva figyeli, apa ott ül-e az íróasztal mögött? Hunor boldogsága anyára és apára is átragadt, és ma már nem félnek használni ezt a nagy szót, amiről korábban úgy tartották, nem nekik találták ki, és hogy észrevétlen elúszott mellettük az évek során, talán már a gyermekkorukkal együtt.
Hunor, ha a szülei félrenéznek, már nyargal is a lépcsőn felfelé, cinkosan összenevet az idegenekkel is, sutba dobja a játékait és inkább a felnőttek világát tapogatja, rágja, pakolja. Apa pedig egy polccal magasabbra rakta az életét. És a holmikat. Apa-fia programokat talál ki, amikor egy-egy bevásárlásra, ügyintézésre csak ők ketten mennek. Cinkosan összenéznek és társalognak, mindenki a maga nyelvén.
*
Éppen ma jelent meg nagy meglepetésemre és mindnyájunk örömére a Képmásban az alábbi Hunorka anyag:
http://kepmas.hu/gyerekszoba/a-felnottek-jatekai
Szerző: HP | Már 23, 2017
Fábián Tibor írása
Emlékszem egy kollégámra, aki egyik őszinteségi rohamában arról mesélt, hogy valóságos lelki traumaként élte meg, amikor betöltötte a negyvenedik életévét. Mesélt könnyekről, a negyedik iksz, és úgy általában az öregség miatti titkos éjszakai sírásokról is. Megvallom, akkor – ez olyan hét éve volt – kicsit mulattam is rajta magamban. Itt van ez a negyvenet alig pár évvel túllépő pasas és tessék: telesírja a párnáját, csak mert múlnak az évek. Gyerekesnek tartottam az egészet. Aztán néhány évvel később magam is beléptem a negyvenesek klubjába és, ha a sírás nem is, de néha egy kis félszeg számolgatás azért időnként megkörnyékez. Egy-két évtizede még a virgonc fiatalok közé számlálhattam magam, de még a harmadik ikszet koptatva is felhőtlenül fiatal voltam. Aztán a negyvenes szám egy kicsit elbizonytalanított. Pár éve még sértve éreztem magam, ha letegeztek, rámhellóztak a csitri eladók, most meg felkapom a fejem, hogy ugyan, miért magáz ez a fiatal fiú vagy lány? Mostanság már csak az idős nénikék neveznek fiatalnak, igaz néha még az ötvenesek is, de ilyenkor már hitetlenkedve keresem az iróniát a szemekben. Az egyházi ifjúsági munkában, ifjakkal focizva, programokat szervezve, közöttük és velük kissé megfiatalodom, de a számok, az évek és a naptár nem hazudnak. A nézettségi felmérések 18-49 év közötti célcsoportjában még benne vagyok, még rám is számítanak a cégek, ha el akarnak adni valamit. És mégis azon gondolkom mostanság, mégis mi változott? A párnájába síró kollégának lenne igaza, mert „véget ért a lázas ifjúság”, amihez észrevétlenül bár, de mégis görcsösen ragaszkodunk és nem tudjuk elengedni? Olyan ez, mint valami gyász, egy új életszakasz kezdetén, amikor az elmúlónak, ifjúkori önmagunknak búcsút intünk, és valami egészen más vár ránk, a felelősséget hordozó középkor. Amikor, éppen ezért, sokkal értékesebb számunkra a megélt jelen. Az élet maga. Az azzal való gazdálkodás. Talán egy kicsit életművésszé is válunk. Elkezdünk tudatosabban élni, jobban értékelni a perceket, az új napot, a kedvest és az otthont. Értékelni az életet, ezt a megmagyarázhatatlan csodát, amit a Teremtő nekünk ajándékozott, kérés nélkül is a markunkba nyomott, hogy valami kis nyomot hagyjunk magunk után a világban. Szóban, írásban, szívben. Ehhez azonban, ahogy a fülemben csengő dal mondja, el kell kezdeni élni. Nevetni, szeretni, csillagokat nézni. Hogy „ne kelljen félni”. Nem, mintha eddig mindezt nem tettük volna, de valahogy másképp, talán magát az időt nem kellően értékelve. Mert nem látszott a vége. És most, hogy méricskélünk, belátjuk, hogy oly sok időnk elment aggodalomra, félelemre, szorongásra, veszekedésre és annyi másra. Az élet rostáján kihullott, sok-sok eltékozolt, elveszített idő nem jön vissza soha már. Ezért, így a negyvenen túl, legalább azzal éljünk jól, amink van, ami reánk vár. Ami megadatik. Ahhoz kell jó képet vágnunk. Az élethez magához. Kortalanul. Tudva, hogy odabenn egy tizen-huszon-akárhány éves ifjú dörömböl. És élni akar.
Szerző: HP | Már 18, 2017
A napokban nyílt meg a Bemutatom hazámat (tekintsd meg otthonomat) című kiállítás,- 17 ország 92 művészének részvételével,- az észak németországi, a dán határhoz közel fekvő helységben, Carlshöhe in Eckernförde-ben. Nem hallottam róla mostanig, bár a közelében lévő álomszép városkában, Celleben valamikor jártam. (Csak akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer festeni kezdek…)
Úgy látom, hogy két évenként rendezi meg Lars Schumacher a Heimat- Haza kiállítás sorozatot és több városban is bemutatja.
Én a felvételeket décsei anyagokból állítottam össze a kérések alapján:
– fotók előnyben,
– szerepeljen rajta a művész maga is (látom, ezt nem vette mindenki komolyan, én viszont három életkoromból válogattam anyagot: kisgyermekkor, fiatal kor és jelen kor)
– méret 10×15, vagy 30×40 cm (én ez utóbbit választottam)
– darabszám: bármennyi (én ötöt küldtem)
– jan 31-ig kellett beküldeni.
Még valamikor a nyáron küldtem el, s mondhatni mostanig izgultam, mert semmi visszajelzést nem kaptam, hogy megérkezett-e a küldeményem.
Megérkezett!!! – örültem meg a hírnek, amint egészen véletlenül,- de lehet inkább egy belső sugallatra keresgélni kezdtem az interneten márc. 13-án este. Majdnem lefordultam székemről, örömömben…
A teljes anyag:
https://showingmehome.com/
Az én anyagom:
https://showingmehome.com/2017/03/12/meine-geliebte-heimat-wohin-meine-wurzeln-fuehren-horvath-piroska/
A szöveg magyar fordítása :
Szeretett hazám
- ahova a gyökereim visszahúznak
- ahol születtem, felnőttem, és fél életemet leéltem
- ahova ma is mindegyre visszatérek örömmel (itthonról haza) hogy feltöltődjek energiával, szeretettel, boldogsággal.
- Erdélyben (Romániában) található és a neve Magyardécse.
- Szebb és vonzóbb hely, mint az én hazám, nem létezik az egész világon.
(Zárójelben megjegyzem, hogy egy hasonló anyagot küldtem a jelenlegi, azaz riedi otthonomról is, Indonéziába. Semmit nem jeleztek vissza. Kiállítás is volt febr-ban, de nem tudom megtalálni az interneten,- be kellene jelentkeznem hozzájuk…)
Hozzászólások