Szerző: HP | ápr 26, 2017
Blogunk idén ünnepli tízéves évfordulóját.
2007-ben született Fábián Tibor ajánlatára és közbenjárására. (A “nagyfőnök” –utólag mesélte nekem ő maga – kétkedve fogadta az ötletet,- mert hát mit kezdjen ő egy ismeretlen öregasszonnyal…De belement a játékba. Hátha fog menni…)
És ment. Blogunknak ez az ezerszáznegyvenötödik (1.145) bejegyzése (“szobája”).
Hogy hányan tértünk be beszélgetésre,- felmérni nem tudom, de azt jelzi a rendszer, hogy kilencvenezerhatszáztizenhét (90.617) beszélgetés (hozzászólás) zajlott le idáig.
Sajnos(!!!) a betett képek és hanganyagok galériáját nem tudom bemutatni, pedig éppen azért kezdtem hozzá az összegezéshez, – hiába másolom be a linket,- csak én láthatom, ha belépek a rendszerbe. Nagyon-nagyon sajnálom.
Holnap lesz a 70. kiállítás, melyen résztveszek, 12- évi festői tevékenységem eredményeként, Nürnbergben, a Nosztalgia Klub keretében.
Szerettem volna ott levetíteni az alábbi, Ilona (régi blogtársunk) által küldött linket,- de sajnos nem lesz rá alkalom. Ti viszont megtekinthetitek, s tegyétek is meg,- nem fogjátok megbánni:
http://tinyurl.com/mtylaq2
***
Most, utólag beillesztem a tegnapi találkozón készült fotók linkjét:
https://goo.gl/photos/CLePbsMb3mF894vg6
Ebben a pillanatban fejeztem be.
Fogadjátok szeretettel kedves nosztalgiások!!!
Szerző: HP | ápr 21, 2017
Tán nem is annyira a tűzijáték volt számomra az érdekes, – elemeztem utólag,- hanem a nagy embertömeg, amelyben oda és vissza sodródtunk, gyúródás nélkül, fegyelmezetten. A stopplámpáknál megálltunk, utat engedve az autóknak, aztán ahogy váltott, s megjelent a fehér kéz, jelezve hogy számunkra szabad az út, indultunk tovább. Csak egyetlen útvonalon lehetett haladni, a szomszédos utcák le voltak zárva, el voltak barrikádozva. Közben dudáltak az autók és tele volt az út rendőrökkel. Nagy volt a felhajtás. De olyan tömegfegyelmet és szervezettséget én még soha nem tapasztaltam. Óriási élmény volt!
A hídon, ahova érkeztünk, kibírhatatlan meleg volt azon. Tulajdonképpen nem is híd volt az, hanem oszlopokon álló autópálya. A hajamból csepegett nyakamba a verejték. Dehát nem én voltam az egyedüli. Gondolom másoknak is melegük volt.
Azt a fáradságot, amit ott elszenvedtünk, nem is lehet szavakba foglalni. De utólag örülök, nagyon örülök, hogy részem volt benne.
Most fogjuk látni a világ legnagyszerűbb tűzijátékát, intett türelemre a fiam. (Tehát ez is „leg“ lesz!)
Várakozás közben arra gondoltam, hogy a kényelem, luxus mennyire relatív dolog. Mennyire a helyzettől, a pillanattól, a személyes igénytől, a szükséglettől függ, hogy mit tekintünk fényűzésnek.
Amint álltunk hárman a nagy tömegben, lehetőleg egymástól minél távolabb, mert a testünk is árasztotta a forróságot, sütött, mint egy égő kemence, irigykedve néztem azokat, akik sportszékről, vagy a földre ülve, sőt takaróra, paplanra feküdve várják az égi tüneményt.
Jött, hogy sírjak.
Sóvárogva figyeltem nincs-e valahol egy annyi rés az autópálya fém korlátjánál, ahova hozzátámaszkodhatnék, mert az már kényelemnek, sőt már-már szinte luxusnak számítana.
Megláttam egy helyet, gyorsan odaléptem, de kiderült, hogy az a hely már “foglalt”. Egy fiatal nőé volt és kétségbeesetten követelte vissza jogos tulajdonát.
Sajnáltam lemondani róla, de visszaengedtem, hiszen valóban az övé volt a hely… Csak éppen egy pillanatra lépett el onnan, hogy vizet igyon.
Aztán negyedórás késéssel (nem, az amerikaiakra nem jellemző a német pontosság!) szóval negyedórás késéssel megkezdődött a várvavárt műsor. Négy hajóról lőtték fel a rakétákat. Valóban monumentális mutatvány volt. Félóráig tartott az egész.
Megérte? Nem. Többet meg nem tenném a világ minden kincséért.
De hogy ott voltam, annak örülök. Az élményt nem adnám a világ minden kincséért.
Szerző: HP | ápr 18, 2017
Amerika nemzeti ünnepének estéjén, július 4.-én történt. Elindultunk megcsodálni a tűzijátékot. Nem kellett érdeklődjünk hova kell menni, honnan látszik majd legjobban, hanem belesodródtunk és gyalogoltunk végeérhetetlenül a nagy embertömeggel, hagytuk magunkat vezetni.
Közben egy szűk rendőrkordonon vizsgálaton estünk át. Az egyenruhások belenéztek minden táskába. Nálam egy műanyag gömblámpa volt dobozba csomagolva egy zacskóban, a Chinatownban vásároltam. Bár ne tettem volna. A végén már el akartam dobni, annyira zavart, annyira terhemre volt. (Nem tettem. Hazahoztam s itthon dobtam el, mert nem passzolt az itteni áramhoz.)
Nós, a rendőri vizsgálatnál a lámpa nem érdekelte őket, ki se kellett nyissam a dobozt, hogy lássák mi van benne, csak megemelték a zacskót, könnyűnek találták, s azt mondták, hogy oké. Egy bomba nem ilyen pihekönnyű…
Egy nagyon- nagyon távoli helyre vezetett a tömeg, az ENSZ székháza közelébe, az East River partjára. Álldogálás közben rá-ránéztem a tévéből jólismert távoli épületre, ahonnan biztosítják kisebb-nagyobb (valljuk meg, inkább kisebb, mint nagyobb!) sikerrel a világbékét.
Fentről helikopterek vizsgálták fényes csóvával, hogy nem tartózkodnak-e valamelyik épület tetején terroristák. Nem tartózkodott senki, üresek voltak a háztetők. Pedig milyen jól lehetett volna onnan szemlélni a tűzijátékot! Még a házakban, ablakokban sem lehetett mozgó alakokat látni. Állítólag kilakoltatták a közelben lévő épületeket.
Az emberek kinyújtható székeket hoztak magukkal, mások szőnyegeket, plédeket, sőt hálózsákokat, s arra telepedtek le csoportosan, vagy párosával. Az elején még csóváltam miatta a fejem, aztán hamarosan beláttam, hogy rendkívül okosan tették. Mi, nem ismerve a szokást, semmit nem vittünk magunkkal, (csak én a lámpát. Hát, arra ott nagy szükség volt, mondhatom!)
Fáradtak voltunk, kegyetlenül fáradtak. Ha valamelyikünk azt kérdezte volna, hogy hagyjuk-e ott az egészet s menjünk haza, én szavaztam volna rá elsőnek.
Szerencsére maradtunk s jól tettük, mert a fáradság másnapra elmúlt, az élmény pedig megmaradt.
Szerző: HP | ápr 15, 2017
Fábián Tibor sorozata
Hunorka növekszik, amit az is jelez, hogy a 14 hónapos baba hétvégi kimenőt kapott szüleitől. A családi barátok három teljes napra magukkal viszik a babát. Anya feltarisznyálja, nagy utazóbőröndbe kerülnek a holmik. Aztán, amikor indul az autó Hunorka nevetve integet Apának és Anyának, akik nem is tudják, örüljenek vagy szomorkodjanak, hogy ilyen könnyen kirepül, hogy ilyen nyitott ez a gyerek. Másnap esik az eső. Apa és Anya odahaza toporog. Hol egyikük, hol másikuk néz ki az ablakon. Sokszor minden cél nélkül járkálnak fel és alá a lakásban, mintha keresnének valakit. A jól megszokott gyerekzsivajt. Ami hol sírásban, hol nevetésben, hol pedig egyszerű trappolásban merül ki. De nem, a ház csendes, sőt néma. Anya és Apa belemerül a feladataiba, de időnként felnéznek és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Apa benyit a hálóba, Hunorka játékai a helyükön, szépen sorban, ahogy Apa elrakta. Nincs aki szétdobálja, nincs aki felkérezkedjen Apa ölébe, aki elkérje Apa mobiltelefonját, aki nyöszörögve kérje, hogy foglalkozzanak vele. Apa és Anya rájön, hogy az a titkon sokat óhajtott csend és nyugalom, Hunorka nélkül csak valami nyomasztó és értelmetlen egyedüllét. Estére még rosszabb a helyzet. Apa régi képeket nézeget, Anya telefonál a barátoknak, mit csinál a gyerek. A gyerek jól van, nevetve viháncol, élvezi az új helyet és az új helyzetet. Dehogy is vágyik haza unalmas szüleihez. Anyáék sokat forgolódnak éjjel. Lám, máskor mennyit panaszkodnak, hogy felsír a gyerek, most hiányzik a babaillat, a halk szuszogás. A szülők reggel elaludnak. Nem csoda, nincs aki ébressze őket, mint rendesen. Hirtelen nagy lett a ház, és nyomasztó a csend. Apa és Anya külön-külön arra gondol, a baba nélkül milyen értelmetlen ez az élet.
Szerző: HP | ápr 12, 2017
Fábián Tibor sorozata
Itthon vannak a messzi földön élő unokatesók, ezért Hunorka Apával és Anyával lerándul egy kis rokonlátogatásra. Egy közepes méretű falusi házba lépnek, ahol a nappalit most gyermekek uralják. Gyors névsorolvasás után kiderül, hogy öt fős a kicsi csapat, Hunorka a legkisebb. Zsivaj, nyüzsgés és játékok mindenütt, amerre a szem ellát. A felnőttek most csak a megfigyelésre szorítkoznak, beszélgetni képtelenek az öt unoka hangereje miatt. Hunorkát Apa beülteti a játszóház közepébe, találja fel magát. A baba felméri a terepet, egyenként végigpásztázza a rég nem és először látott unokatestvéreket. Apáék rögtön látják, hogy ez a baba bezzeg most milyen csendes. Figyeli az eseményeket, a nagyobbak hangoskodását, majd ijedten elsírja magát, és Apa ölébe menekül, amikor a legnagyobb unokatesó elüvölti magát. Nagymama három helyett is figyel és dolgozik. Hol a tűzre tesz, hol ételt vesz elő, hol pedig sorban kedveskedik az unokáknak. Hunorka csendes és figyel, ahhoz van szokva, hogy Apa és Anya a társaság, meg időnként különféle felnőttek, akik elkérik őt pár órás játszásra. Szóval ez a hangzavar, ricsaj és unokatesó-had egészen különleges élmény Hunorkának, el is akad a szava, csak néha gügyög egyet-egyet, de azt is csak a Nagymama unszolására. Elsőnek Apa fárad le, ha nem szégyelné fogná a fejét és belemenekülne az okostelefon világába, de így inkább erőltetetten próbál érdeklődő és vidám arcot vágni. Megsimogatja a rosszcsont fejét, letörli a csokiban uszó kicsi szájat, megdicséri a kis versmondókat, akik Nagymama unszolására egy-egy csokiért, jó üzleti érzékkel megáldva hajlandók elszavalni a Mikulás-ünnepségre betanult óvodai versikét. Aztán búcsú, Apa villámgyorsan elkészül, az autóban bekapcsolja a pihentető zenés rádiót, és egész úton hazafelé egy szót sem szól csak élvezi a csendet.
Szerző: HP | ápr 11, 2017
Fábián Tibor sorozata
Hunorkát egyre-másra kölcsönkérik a szomszédok. Igen, jól tetszenek érteni. Elkérik a babát pár órára, hogy kedvükre babusgassák. Anya ilyenkor előkészít egy kis tejet, meg más hasznos holmikat és Hunorka mehet is kikapcsolódni. Ilyenkor Apa és Anya persze gyorsan nekiesik valami fontos elintézendőnek, amihez csend kell és nyugalom. Mint például számítógépes munka, vasalás vagy egyéb halaszthatatlan tevékenység. Onnan kezdve, hogy Hunorka kiteszi a lábát az otthonából, már csak a különböző beszámolókból tudjuk összerakni a részleteket. Például azt, hogy Hunorka kézről-kézre jár, ami már eleve nagyon tetszik neki, hiszen odahaza sokszor odafordítják szülei a játékok felé. Az önkéntes felvigyázók azonban teljes üzemmódban igyekeznek mindenben Hunorka kedvére tenni. Ha kell ölbe veszik, ha kell a szőnyegre rakják, ha kell az ágyon hancúroznak vele, ha kell etetik a végtelenségig. Hunorka becsöppen a gyerek-mennyországba, minden kívánságát teljesítik. Az egyik jókedvű bácsi hatalmas csirkecombokat rak a kezeibe, amiket Hunorka jóízűen nyalogat és odahaza már megeszi a húst is, amitől eddig elfordult.
Legutóbb egy születésnapra kérték el Hunorkát, és kis hijján el is terelte a figyelmet az ünnepeltről. Anya persze pár óra múlva aggódva átment megnézni, mit csinál az ő csöppsége. Nos, a kis csöppség szinte tudomást sem vett Anyáról, hiszen ő volt a sztár, az est fénypontja, így Anya végül Hunorka nélkül jött haza, hadd élvezze a rivaldafényt. Apa pislogva megállapította, hogy Hunorkának lassan nagyobb ismeretségi köre lesz, mint neki, hiszen szinte bárki jön, mindenkit régi ismerősként fogad. Mint akivel már volt egy kiadós közös játék, valamelyik szomszédos szőnyegen.
Hozzászólások