A nagyszülők jóvoltából gyorstalpaló úszótanfolyamra írattuk be a gyerekeket Zilahon. Első körben három nap fért bele, de a nyáron még folytatjuk.
Piri mama erősen izgult, mert az úszótanárnő határozottan ellenezte a segédeszközök használatát. Ki fogja kimenteni a gyermekeket? Fölösleges volt az aggodalom. Tették a dolgukat karúszó nélkül is, szedegették a medence alján a labdákat.
„Ma elég sokat úsztam, asszem 55 kilométer volt.” – jelentette Borcsa telefonon.
Szándékosan nem a februári szünidőben utaztam a családdal Eger városába dolgozni, mert mi lesz, ha Péter köhögni fog. Ahogy kitört a nyári vakáció, majdnem rögtön el is indultunk. Mire megérkeztünk, légkondi a fiút kicsinálta, csak úgy fuldoklott a köhögéstől. A kilátásba helyezett vízi programokat igyekeztünk szárazföldiekkel helyettesíteni: vár, marcipánmúzeum, tekergések. Veszélyben forgott a fürdőzés és az összes fagyi. Mindkét gyermek hangosan háborgott.
Második délután végül elmentünk termálfürdeni. Úgy látszik, nemcsak ízületi bántalmakra kiváló a víz. Péter attól kezdve egyet sem köhögött. Jöhetett a fagyi.
Ismét rájöttem, hogy az egygyerekes szülői üzemmód jóval fárasztóbb, mint a kétgyerekes. Borcsa mindent el akart mondani, többször is, s minden mondat úgy kezdődött, hogy Anyaaaaa! A sok mesélés közben volt együtt alvás, lányos program, fagyizás, balett, tekergés, tanévzáró ünnepség.
Péter egyszer hívott fel, közölte, hogy vásárolt három dolgot (összesen 10 lej zsebpénzük volt), és nem sírt. Naponta kaptunk beszámolót, fotókat. Láttam, hogy ott van, nem abban a ruhában, amiben elment, tehát minden rendben.
Péntek este ismét toporogtunk. Batikolt pólóban érkezett, tábori készítmény. Hátizsákja nehéz, tele szebbnél szebb kavicsokkal, az alján ott bűzlik az ötnapos szendvics és banán (erre vonatkozóan elfelejtettünk instrukciót adni). Egymás szavába vágva kérdezgetjük. Tőmondatokban mesél. Este kavicsrakosgatás és Boldog Családi Kör van.
Vasárnap a tanévzáró istentiszteleten visszacseréljük a cuccokat, előkerül az esőkabát, a cipő nem.
Péter erdei iskolába megy 5 napra. Ahogy közeledik az indulás napja, egyre nagyobb az izgalom. Böngészi a vinnivalók listáját, gyakorolja a bőrönd húzogatását. Egész hétvégén pakolunk, hajtogatjuk a ruhákat, számoljuk a zoknikat, mossuk a gumicsizmát, suvickoljuk a gumipapucsot, alkalmas alvómacit választunk. Közben csupa jó tanácsokkal látjuk el a gyermeket. De olyan mennyiségben, hogy képtelenség egyet is megjegyezni belőlük.
Hétfőn hajnalban a fiú kipattan az ágyból, indulna. Megnyugtatjuk, alhat még.
Reggel a Sportcsarnok felé vesszük az irányt. Az autóban közli, hiányozni fogunk. Apa nagyon szép és vicces beszédet tart, melyet nem tudok felidézni, mert erősen koncentráltam arra, hogy ne bőgjek.
Toporgunk egy sort a busz előtt. Péter szorongat, keresi az ölelésünket.
Elindult, integettünk. Pénteken várjuk.
Ismerősök felbújtására gombászni indultunk, s egy nagy domb tetejére érkeztünk. Apa hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta Pétert, s elindult lefele a lejtőn. A megállás már nem ment ilyen gördülékenyen. A szilvafa pedig egyre jobban közeledett. Borcsával óvatosan lépkedtünk lefele a dombon, ezért csak azt láttuk, hogy a fiúk a fűben fekszenek. Alul Péter, rajta az apja. A szalmakalap valahol félúton elmaradt. Csoda, hogy egy szemüvegen kívül a résztvevők megúszták a kalandot néhány karcolással. Apa, ez rossz ötlet volt – összegzett a fiú.
Borcsa lepkés lexikonjának számtalan szereplőjét felfedezte. A csüngő lepke volt a sztár. Sikerült egy virágot leszednie anélkül, hogy a 3 lepke elrepült volna.
Szamócát lakmároztunk és gombát szedtünk.
Reggel az iskola előtt átismételjük a forgatókönyvet: Péter 1-kor az apjához indul, ott ebédel.
Bokros irodai teendőim miatt 13.45-ig nyugodtan dolgoztam. Azt hittem, a gyermek már rég az apjánál van, az apja meg azt, hogy nálam. Hát nem volt. Keresésére indultunk. Szétnéztem a suliba, kérdezősködtem a takarítónéninél, bekukkantottam az osztályba, sorba vettem a mosdókat, felhívtam a tanítóbácsit. Többször átrohantunk az útvonalon, ahol járni szokott. A gyermek sehol. Az uram a dolgozdája kapusától, konyhásnénijétől érdeklődött. Pétert senki nem látta. Ekkor már nagyon izzadtam, szorongattam a telefont, s mindenféle vad forgatókönyvek mentek a fejemben. A lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy a fiú azt csinálta, amit rábíztunk, csak valami porszem került a gépezetbe.
Egyetlen reménységünk Borcsa volt. A fiú nem egyszer látogatta meg a leányt, aki az apjával egy épületben tanul. A leány osztálya üres volt. Az uram össze-vissza cikázott a háromszintes épületben, az előkészítő A osztálynak nyoma veszett.
Utólag minden kiderült: Péter tényleg elment az apjához, de egyenesen az étkezdébe vette az irányt (a konyhásnéni nem emlékezett rá, a kapus sem), miután komótosan megebédelt, összefutott Borcsával. Elkísérte az osztályába. Borcsa megpedzette, hogy talán szólni kéne apának, a legény leintette. Kicsire nem adunk. Borcsa osztálya átvonult délutáni foglalkozásra a szomszéd osztályba. Tiszta véletlenül ott lelte meg az apja őket.
Hozzászólások