Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 2, 2019
Dologfalva egy széles folyó partján terült el. Szép, lankás volt a táj körötte, dús volt az erdő, a mezőn kövér kaszálnivaló sarjadt minden évben, a földeken minden megtermett, embernek, állatnak. Szorgos, jóravaló, imádságos nép lakta a falut. A házak rendezettek voltak, az udvarból minden portán konyhakert nyílt, az istállókban tehenek, lovak, ólakban disznók, s majorság. Öröm volt Dologfalván élni. Egyszer aztán új ember költözött a faluba. Beszélték, hogy gazdag emberek ivadéka, s az apja örökségét mind elpallta, éppeg annyi maradt, amivel egy házikót még meg tudott venni Dologfalván. Beköltözött az ember, s élt, de biza nem dolgozott, csak eljárt kocsmába, ide-oda, s mikor nyert a kártyán, hát volt pénze, mikor nem, akkor nem volt. Az udvarát felverte a gaz, az istálló, ól üresen állt, ahogy előző gazdája hagyta, mikor elköltözött erről az árnyékvilágról. Élelmet boltból vett, s a falubeliektől kuncsorgott, ha nem volt rá pénze.
Amikor az emberek kérdezték, hogy miért nem takarítja ki az udvarát, s csinál egy kis veteményt, hisz mégiscsak megterem benne ez-az, mindig azt válaszolta:
– Eh, az nem éri meg!
– De miért nem éri meg, Jóska?
– Mert azzal munka van. S dolgozol vele sokat, aztán mikor éppen hasznát látnád elpusztítja egy jegeseső, vagy a ragya veri fel, de olyan is lehet, hogy kiszárad. Akkor miért érné meg?
– Jól van, Jóska, de miért nem tartasz malacot, tyúkot, tojásod is lenne, húsod is, s nem kellene kuncsorogj.
– Ááá, az még úgysem éri meg! – érkezett a határozott válasz. – Hiszen bármikor megbetegedhet a disznó, elviheti a tyúkot a róka, s oda a gabona amivel etettem, se tojás, se hús.
Az emberek legyintettek, s nem vitatkoztak vele. Igen ám, de az emberek egy része elkezdett gondolkodni, s arra jutottak, hogy az is lehet, ennek a Jóskának igaza vagyon. Persze nem kocsmába járnának mint ő, hanem be a városba, gyárba, irodába, s nem kellene a földet túrni, ganét hordani, s élnének mint az urak, boltból. A gondolatot tett követte, s mind többen kerültek városba, úri állásokba, s mind többen mondogatták, hogy bizony, manapság nem éri meg vetni, mert nem biztos, hogy aratni tudnak, s nem éri meg tehénkét tartani, mert olcsóbb a bolti tej, s nem éri meg, csak eljárni a városba, s ott megkeresni a pénzt az élelemre, s ha jó sokat robotolnak akkor autót is vehetnek, amivel aztán bejárhatnak a városba dolgozni. Addig-addig mondogatta mindenki, hogy nem éri meg, míg a faluban egyetlen egy gazda maradt aki még vetett, aratott, s állatai voltak. Ezt a gazdát is mindig biztatták:
-Miska, te, gyere, mert csinálok neked helyet a gyárban. hagyd a földtúrást, hagyd a ganézást, fejést, kapálást, élj mint mi, mint az urak!
De Miska nem ment. Maradt a faluban, s amit lehetett mentette. A falu gyümölcsfáinak a termését összeszedte a földről, lekvárt, kómpotot főzött belőle az asszonya, disznókat tartott, majorságot, s élt szépen. Az emberek eljártak hozzá, s megvásárolták tőle azt, amit nemrég még ők is megtermeltek, s elégedettek voltak, hogy úgy élnek, mint a városi urak. Lassanként már nehezükre esett az is, hogy bejárjanak a városba, s otthagyták a gaztól felvert udvaraikat, a házaikat, s beköltöztek a városba. Eljártak az óriási boltokba vásárolni, ahol mindent lehetett kapni, s minden termék készen is volt, megfőzve, megsütve. csak melegíteni s enni kellett. De az emberek már nem örvendtek, hogy úgy élnek mint az urak. Szomorúak lettek, egybeszürkültek a betonnal, s vágyták a falujukat, az erdőt, a kaszálót, a folyót. De már nem volt visszaút, mert bekerültek a mókuskerékbe, s szürke fogyasztókká váltak. Néha némelyikük beült a puccos autójába, s kiment Miskát meglátogatni, s egy napi boldogság lett így a része. A falu neve is megváltozott, nem tudni ki cserélte fel a táblát, amin ez állt: Dologfalva. Mindenesetre immár ez fogadta a látogatót: Nemérimegfalva. S ez a név olyan nagyon szomorú, s úgy elfacsarintotta az emberek szívét, hogy úton, útfélen mesélik Dologfalva történetét, hátha más falvak megmenekülnek a Nemérimegfalva táblától. Sajnos azonban mind több ilyen nevű falu van.
Bár pár éve elkezdődött valami. Egy pár régi dologfalvi lakos összefogott, kiment az ősi faluba, s nagy titokban elkezdték felújítani a kidőlt oldalú házakat. S mikor készen lett, hazatértek, és elkezdtek szépen dolgozni: vetni, kapálni, tyúkocskákat, malacokat vásároltak Miskától, az istállók lassan megteltek, s a faluban életillat kezdett ismét terjengeni. Volt, amelyiket visszaszippantotta a város mókuskereke, de volt aki kitartott. Mind többen gondolkoznak hasonló cselekedeten, de a határban még mindig ez a tábla áll: Nemérimegfalva.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | ápr 24, 2019
Gyermek- és fiatalkorom tulajdonképpen két, homlokegyenest különböző, részre oszlott. Ma erre csodálkoztam rá, és arra, hogy a két szakasz közötti éles törés hogy is nem vágta el az elmém épségének a fonalát. Szüleim boldog házasok voltak, és harmonikus kapcsolatukba előbb a nővérem, majd én érkeztem meg, végül, de nem utolsó sorban a húgom. Tényleg boldog volt ekkor a gyermekkorom. Nyaralni jártunk, minden évben két hetet a hegyekben, kettőt a tengerparton töltöttünk, mindenünk megvolt, s szerető, törődő szülőkkel, széles rokonsággal, nyájas nagymamával, sok kuzinnal voltunk megáldva, s erre a boldogságra csak Édesanyu súlyos asztmája nyomta rá a bélyegét, mely időnként alattomosan feltört, és rohamot okozott, s mely végül a halálba kergette, nagyon fiatalon, mindössze 36 esztendősen. Ekkoriban Romániában még jól élt a nép, a boltok tele voltak minden jóval, a jegyrendszernek hírét sem hallottuk, mindenkinek lakása, munkája volt, ez az a pár esztendő volt, amikor a kommunizmus még nem tombolt nagy erővel, és inkább az előnyeit élveztük és éreztük, mint a hátrányait, főleg mi, gyerekek. Aztán mikor még egy hónap volt hátra a tizenkettedik születésnapomig, Édesanyu váratlanul, és mindenki számára megdöbbentő módon belehalt az asztmájába, a XX. században. Erről a hirtelen halálról aztán később mást is elmondtak nekem, de ezt nem szeretném részletezni.
Szinte ezzel egy időben kezdődött a Ceausescu által “aranykornak ” titulált korszak, amikor a boltokból sorra eltűnt minden, a jegyrendszert bevezették, és a szekuritáté is sűrűn kezdte elvinni a hajnali órákban a “felforgató elemeket”. Mondhatnám, hogy a csengőfrász ideje volt ez, de nem lenne igaz, hiszen az áram is ritka vendég volt a háztartásokban, mindegyre lekapcsolták, mondván így spórol az ország. A boldog gyermekkor végéhez ezek a dolgok is hozzájárultak, s az én drága Édesanyám helyét elfoglalta a mostoha, aki, mi tagadás, mostohán is bánt velünk, s bár felnőtt fejjel igyekeztem neki mentésget találni, ez bizony nem sikerült. Egészen egyszerűen gyűlölt bennünket, s ennek megfelelően is bánt velünk. Én elkezdtem kamaszodni, nővérem már nem élt otthon, húgom még aprócska volt, s más menekvést abból a szörnyűségből nem láttam, mint elszökni, csavarogni, barátoknál meghúzni magam, sőt, ekkoriban szoktam rá a dohányzásra is , “haverkodó” mostohám unszolására ( bár, hála Istennek, ettől most már két éve megszabadultam ). Hogy miért írom ezeket le, s teszem nyilvánossá? Mert nemrégiben már másodszor fenyegetett meg az akkori mostohám, hogy úgymond “kiteregeti a szennyest”. Véleményem szerint nincs mit kiteregessen, mert ezek a dolgok szomorúak bár, de nem szégyellnivalóak, vagy ha mégis, hát nem én vagy a testvéreim kell szégyelljük magunkat.
Szóval én elkezdtem szökdösni otthonról, apámék állítólag a miliciával kerestettek. Szerintem ha tényleg kerestek volna, meg is találnak, hiszen tudták kik a barátaim, hol húzhatom meg magam, illetve amikor nem jutottam be barátokhoz, mert az ők szüleik nem engedték meg, hogy ott alhassak, akkor bizony kinn, a szabadban, parkok padjain aludtam, s nappal a város környéki kukoricásból loptam a kukoricát és nyersen ettem. Nem, büszke sem vagyok rá, hogy ilyesmire fanyalodtam, de nem is szégyellem, hiszen egy kiskamasz voltam pusztán, akit az élet vihara erősen megviselt, és nem volt számára más menekvés. Egészen addig, míg a nővérem ezt a helyzetet már nem nézhette, és magához vett. Próbálta a húgom is elhozni onnan, de sajnos nem sikerült, csak rövid időre, és mostohám aljas módon visszaszerezte. A torkom elszorul amint e sorokat írom, és nem magam miatt. A húgom miatt. És így, felnőtt fejjel, rettenetesen sajnálom, hogy nem tehettem semmit az érdekében, akkor sem, ha nagyobb voltam, hiszen ha nagyobb is, de mégiscsak egy gyerek… És az élet nem engedte, hogy mellé álljunk. Ezt soha nem tudom annak a nőnek megbocsátani, aki ezt tette velünk. Akinek nem volt elég az, hogy apám feleségül vette, minket is kellett kínozzon. A részletektől a nagyérdeműt megkímélem, ha nem muszáj, nem írom le, mi volt az, amit tett konkrétan, hiszen ő még él, a szüleimmel ellentétben, él és fenyegetőzik, átkozódik, még mindig. Csak azért nem írom le a részleteket, hogy ne kerüljön emiatt kellemetlen helyzetbe. De ha rákényszerít, megteszem.
A végére még leírom, hogy meggyőződésem, hogy nem véletlenül úsztuk meg ép lélekkel ezt az egészet. Isten ott fenn van, és figyel. Minket megmentett. Talán őt is megmentené… Talán ez marad az én nagy bűnöm, hogy neki, egyedül neki ezen a kerek világon, nem tudok megbocsátani. Hát kiteregettem a “szennyesünk” egy részét. Ezzel az írásommal semmi mást nem akartam megmutatni, csupán azt, hogy már túl vagyok azon, hogy féljek az ilyen fajta fenyegetőzésétől, már nem az a kamasz kislány vagyok, aki rettegett tőle. Már nem félek szembenézni a gonosszal.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | ápr 20, 2019
Volt idő, mikor még lakkoztam a körmöm, mert azt gondoltam az fontos, azt kell, az hozzátartozik egy nő életéhez, s ha egyszer nincs kifestve, az es lehet, mind itt halunk. Régebben öreg embereket is ápoltam, gondoztam, otthonukban, Némethonban. Volt nekem egy papóm, akire évekig vigyáztam, s jó alaposan össze is szoktunk, s mint valami rigolyás vén barátok, vicsorogtunk egymásra, de alapjában véve csendesen léteztünk, s kedveltük egymást. Hatalmas házban laktunk kettecskén, nekem a szobám és a fürdőm a második emeleten volt, a papóé az elsőn, a nappali , konyha a földszinten. Ezen kívül persze voltak még szobák, de mi azokat nem használtuk.
Egy kora nyári délután papó éppen az ebéd utáni pihenőjét töltötte a nappaliban, s én, mint mindennap ilyenkor, felvonultam a szobámba, s valami nyugalmas elfoglaltságot kerestem. Ránéztem a körmeimre, s felötlött bennem, hogy ideje lenne újralakkozni. Nosza, a gondolatot tett követte, elővettem a tulipiros körömlakkot, s a művelet sikerességéhez szükséges egyéb holmikat.Áztattam, reszeltem, vágtam, bőrikét nyiszáltam, s lám, az eredmény: csudaszép tulipiros körmök, szép frissen, csillogóan gyönyörködtetve a szemem. Mivel a szünetem ekkorra letelt, szépen, óvatosan , hogy a még meg nem száradt körömakk ne sérüljön, felemeltem a laptopom, hogy lecammogjak vele a földszintre. Elindultam. Félúton a lépcsőn megbotlottam, s a laptop olyan szögben kezdett kifordulni a kezemből, ami erősen veszélyeztette tulipiros ékességem.
A pillanat tört része alatt döntöttem…. Kecses ívben elhajítottam a laptopot, s elégedetten vettem tudomásul, hogy a gépezet ugyan lebukfencezett a maradék harminc lépcsőfokon, s kilehelte az aksiját es magából, de a körmeimen a lakk sértetlen. Megnyugodva léptem át a maradványokon, hiszen még mindig nem száradt meg a körmöm, az összeszedését, s szemrevételezését későbbre halasztottam, s mint később kiderült, nem szenvedett sérülést a kütyü, így megerősödött bennem a hit, hogy inkább minden repüljön, mint a lakk sérüljön. A földszinten a következő látvány fogadott: Papó áll, s a nadrágja félig letolva, kezében a kávézóasztalról szerzett szalvéta, gombóccá gyúrva, és kicsavart pozítúrában próbálja tisztogatni magát, mert mint kiderült e röpke idő alatt heveny hasmenés lett úrrá rajta, s nem jutott el a toalettig, ő pedig úgy gondolta, nem zavar meg engem a szünetem jól megérdemelt nyugalmában, sitty-sutty rendbeszedi ő magát. Mondanom sem kell, a rendbeszedés még több “maszattal” járt. Álltam, kissé felemelt, csak a száradó körmökre jellemző pózban leledző kezeimmel, éppen nagy levegőt véve, szájat csücsörítve, hogy ütemesen rálehelgessek a tulipiros körmökre, mintegy sürgetve a folyamatot, s megmeredtem.
Farkasszemet néztünk papóval, s sokáig nem szólt egyikünk sem. Ő gombóccá gyűrt szalvétával a kezében, félbemaradt mozdulattal, én csücsörítve, felemelt kezekkel, levegőt sem véve. Papó törte meg a csendet.
-Amikor megszáradt ugye segítesz? – kérdezte, s jó messzire hajította a szalvétagombócot.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | ápr 19, 2019
– A szentelni való van a kosárban?
– Az.
-Jól van.
A parázsból kicsi láng kapott új erőre, s megvilágította anyó ráncoktól barázdált arcát. Szinte ábrándosan nézett maga elé. A szeme, gondolta apó, az még pont úgy csillog, mint akkoriban. Milyen szép öregasszony lett belőle! Igen, még most is szép. Ez a belső szépség mindig átvilágított mindent körülötte. Nagyot sóhajtott az öregember.
-Főzzek teát? – hajolt a beteg fölé, s gyengéden igazított egyet a párnán, hogy az asszony jobban feküdjön.
– Főzhetsz. Abból a keverékből, apókám, amit még együtt szedtünk.
-Jó.
Merev térdekkel cammogott a sparhelthez, s feltette a vizet forrni. Leakasztotta a szögről a vászonzsákocskát, amit anyó varrt, ki tudja milyen régen, s melynek kopott virágai meséltek, rétekről, szerelemről, háborúról, vetésről és aratásról, magáról az életről. Milyen otthon illata van ennek a teának. Szerette ezt az illatot, érezte benne az eljövendő ízt, s eszébe jutott a tavalyi nyár, mikor még ketten bandukolva járták a mezőt, erdőt, s gyűjtötték a teának valót. Anyó már gyenge volt, meg-megálltak, hogy szuszhoz jusson. S beszélgettek, emlékeztek. Sokat kacagtak s megállapították, hogy most már tényleg megöregedtek, hiszen szinte versenyben mondják kinek mije fáj.
Hazaérve szétterítették az illatos növényeket, s ez az illat beitta magát az otthonukba. Mikor megszáradt beletették a vászonzsákba. Anyó aznap már délután lefeküdt, s többet nem volt ereje felkelni. Azóta fekszik. Lassan esztendeje. Apó gondozza, zokszó nélkül csinál mindent a házban és a ház körül. Jancsi, az egyszem gyermekük fogadni akart valakit anyó mellé. de apó nem engedte.
– Amíg én mozdulni tudok, fiam, addig én csinálom.
Jancsi vonakodva ugyan, de elfogadta a döntést. Mikor hazalátogat, mégis mindig felajánlja, mintegy saját lelkiismerete megnyugtatására. Sóhajtva töltötte ki a teát, s vitte be anyónak. Óvatosan, minden mozdulatára ügyelve, ültette fel az öregasszonyt, s míg az a forró levet szürcsölte, mesélt neki. Felidézte a szép időket, mikor anyó leszökött a kert végébe hozzá, mert a vén gazember nagyapja tiltotta tőle, s kuncogva emlékezett a szöktetés estéjére. Aztán hozzájuk került a nagyapa, lerobbanva, kiszolgáltatva. Ők a sok rossz ellenére, amit tőle kaptak, becsülettel ellátták, s a tisztaszobában lehelte ki a lelkét, megszelídülve léte utolsó éveinek szenvedése alatt. Anyó csak hallgatott, néha egyetértése jeléül bólintott. Mikor apó már egy ideje nem beszélt, akkor szólalt meg:
– Feküdjünk, apókám. Holnap húsvét.
Az öregember elvégezte az esti dolgokat, s nyögve huppant a vén diófa ágyba. Sokáig sóhajtozott még, vissza -vissza tért a múltba, s már éjfél jól elmúlt, mire elszenderedett. Reggel ott állt a falubeliekkel a templomban, megszenteltette az ételt. Hazafelé megint elkalandozott gondolatban. Erős ,fiatal férfikorára emlékezett, mikor Jancsikát a karjaiban tartotta ilyenkor, s hárman mentek ételt szenteltetni. Hazaérve egyenesen a szobába ment.
-No, meglett, anyó. Hozom is be.
-Ne. Engem vigyél ki, asztalnál akarok enni.
Apó, mint mindig, ha a felesége valamit kért tőle, teljesítette a kívánságot. Kicsit nehezen, de ki tudta vinni az öreg, beteg testet, s az előre elkészített karosszékbe tette. Oldalát kipárnázta, s egészen közel tolta az asztalhoz. Mindenből csipegetett anyó egy keveset, s arcába kezdett visszatérni a szín. Apó reménnyel telve nézte, s imájában a hála is ott volt, hogy a Megváltó Úristen, íme csodát tett. Gyöngéden fektette vissza az öregasszonyt a szentelt reggeli után az ágyba. Az, mikor már be lett takargatva, megfogta embere kezét, s finoman az ajkához emelte, és leheletszerű csókot nyomott rá.
-Menj, Mózsi, szedd le az asztalt. A szenteltből jut még holnapra es.
Apó kiment, gondosan elvégezte a dolgot, s a ház előtt elmerengve üldögélt egy keveset, majd azzal a szándékkal térült be az asszonyhoz, hogy ebben a ragyogó szép napsütésbe ki fogja hozni, a karosszékbe, kicsi friss levegőt szívjon. Anyó arca kisimult, már túlvilági színe volt. Csendesen, békésen kialudta magát az életből. Apó sokáig állt az ágya mellett. Szenteltet ettél utolszor, anyókám, drága szép virágszálam, szenteltet, gondolta mindegyre az öregember. Harmadnap eltemették. Jancsi és a felesége még ott maradt pár napig. Győzködték apót, hogy költözzön be a városba hozzájuk. De apó nem akart.
-Én már csak itt várom meg fiam.
-Mit, édesapám?
-A feltámadást, fiam, a feltámadást.
S ott maradt az öregember, várta a feltámadást, még egy esztendeig. Ő is húsvétkor hagyta itt ezt az árnyékvilágot. Utolsó szavaival imádkozott. S tudta, közel már amire várt: a feltámadás.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 19, 2018
Nem tudnám megmondani, miért éppen róla írok először. Talán azért, mert az eddig írásaimban a hozzám közelebb állókról már mind írtam. Nem sok mindent tudok róla. Kemény és szigorú asszonynak ismertem. Sose mondtuk neki csak úgy, hogy Mama. Mindig így hívtuk: Törökmama. A dédelgetése, szeretgetése is kemény volt, szinte szigorú az is, már ha ilyesmi lehet szigorú. Ritkán, amikor rátörtek a nagyanyai érzések, és magához szorított, majdnem megfulladtam az ölelésében. Hatalmas keblei eltemették az arcom, s ő keményen kopogó szavakkal ismételgette: Egyem meg a szívedet! Egyem meg a szívedet! Nem szerettem nála aludni, bár erre nem is gyakran került sor. Szép, polgári háznak egyik részében lakott, s mindennek helye volt nála. Emlékszem, a konyha s a szoba közötti előszoba-szerűségben volt egy ágy, s az mindig magasra volt bevetve, rengeteg dunyhát, tollpárnát, s ki tudja mi mindent fedett a finom szövésű takaró, melynek mintáit mai napig magam előtt látom: erdőben vadász áll, puskára támaszkodva, nem messze tőle egy büszke tartású szarvas. Az ágyon, magasan, nekem nagyon magasan, egy műanyag Donald kacsa figura, azt hiszem az egyetlen játék közel s távol. A tágas szobában sok vitrines szekrény, egyiknek a lenyíló ajtaja zárható. Mama zárja is. Ott tartotta a kincseit. Lehet, hogy a pénzét is, amit tényleg dugni kellett az iszákos nagybátyám elől, de engem az nem érdekelt. Sokkal inkább érdekelt az akkoriban nagy dolognak számító dunakavics és franciadrazsé. Mikor ott aludtam, mindig kaptam belőle. Lassan eszegettem a színes cukormázzal bevont szemeket, hogy tovább tartson. Legtöbbször ráolvadt a tenyeremre, s szivárványszínű lett tőle és ragacsos.
Ő volt a “gazdag” mama. Neki nem voltak filléres gondjai, mint a másik mamának. Nála töltöttkáposzta várt, s képviselőfánk, a másiknál zsíroskenyér. Nála dunakavicsot s franciadrazsét kaptunk, a “szegénynél” paradicsomot és zöldhagymát a kertből, s málnát, egrest desszertre. Itt dunyhában aludtunk, amott kopott paplanhuzatba gyömöszölt pléddel takaróztunk. Törökmamánál fürdőkádban fürödtünk, Zsíroskenyérmamánál lavórban mosdottunk. S mi mégis a szegénymamához akartunk menni. A gazdagnál rettegtem a fürdéstől. Gázkazán adta a melegvizet, s miközben telt a kád, időnként be-berobbant hangos robbanással. Rémisztő volt. Hideg volt a fürdőben, jégverem. Spórolni kellett a fűtéssel. Hideg volt a szobában is, de az nem volt baj, a dunyha alatt hamar felmelegedett az ember. Nem olvasott mesét soha. Mikor lefeküdtünk, akkor kurtán rámparancsolt: Aludj. S azzal otthagyott. Jó éjt puszi sem járt. Féltem tőle. Semmi mást nem éreztem, csak félelmet. Huszonhat esztendeje halt meg, talán megbocsátaná, hogy ezt ki merem már mondani.
Nem tudom miért volt kemény és szigorú. Valószínű megviselte az élet. Azt tudom, hogy Édesapu szerelemgyerek volt. Nem lehetett könnyű abban az időben lányanyának lenni. Aztán férjhez ment, s megszületett Sanyika. Sanyibátya… Isten nyugosztalja… Hamar megözvegyült, én már nem ismertem a férjét. Sanyikát, azt hiszem elkényeztette. Bélát, az én apámat nem. Emlékszem, mikor Édesapu telefonon beszélt vele, mi gyerekek mást sem hallottunk, csak ennyit: Jó, Édesanyám. Igen, Édesanyám. Persze, Édesanyám. Jó éjszakát Édesanyám. Apám feltétel nélkül mindig, mindenben egyetértett Törökmamával. Egyszer azonban, egy sorsdöntő dologban ellenkezett: tiltott lányt vett feleségül, Édesanyut. Mindenféle tiltás ellenére. Törökmama odáig merészkedett, hogy a katonaságból hazatérő fiát a kamrába zárta, hogy nehogy Édesanyuval találkozzon. A szerelem erősebbnek bizonyult. Kimászott az ablakon, s házasság lett a vége. Még a nővéremre is haragudott, mikor megszületett, s utána is, sokáig, sőt, testvérem mai napig állítja, hogy tudja: őt sose szerette. Felnőtt fejjel nem tudom elképzelni, hogy nem szeretett bennünket. Sokkal inkább azt gondolom, hogy sok keserűséget temetett magába, s ezek megfékezték az érzelmek kimutatását. Amit még tudok róla, az az, hogy jó szakácsnő volt, híresen jól főzőtt. Talán tőle örököltem a sütés-főzés szeretetét.
Nyugalma legyen csendes.
A “Valamikor … ” hamarosan folytatódik, valakire ismét visszaemlékezem.
Lakó Péterfi Tünde
Hozzászólások