Szerző: Lakó Péterfi Tünde | jún 20, 2019
Szülői méltóságom teljes tudatában indultam el Debrecenbe, megvédeni ifjabbik magzatom a kirúgástól. A Refi egy jó iskola, az én gyerekeim is jó fiúk voltak. A legkisebb királyfi a bátyja után érkezett oda, ahol már a családnév ismerős volt, s várták es szeretetvel. A nagyobbik királyfi akkor már egyetemista volt, s a Refi udvarán volt a teológusok kollégiuma, ott lakott. Ennek a későbbiekben lesz jelentősége. Szóval be lettem hívatva, hogy elmondják, miért rúgják ki az ifjút. Két igazgatóval kellett tárgyalnom, s előtte 200 kilométernyit vonaton zötyögnöm. Tulajdonképpen tudtam az egész történetet, sőt, pironkodva vallom be, bűnrészes voltam. Ugyanis az történt, hogy a kisfiamat igazságtalanság érte, s én nem egészen törvényesen tudtam a pártját fogni.
A Refi kollégiumában az volt a szabály, hogy ha valaki valamilyen eseményre szeretett volna elmenni, akkor összegyűjtött egy bizonyos létszámú embert, akik szintén menni akartak, megszervezte az egészet, s ha a kollégium igazgatója jóváhagyta, mehettek. Magzatom kedvencei érkeztek akkoriban Debrecenbe, nevezetesen a Lar pour l’art társulat. Heteket töltött azzal, hogy megszervezze, beleadott apait, anyait, s sikerült is minden, tökéletesen. Aztán mikor odaállt az igazgató elé, hogy íme, megfelel a szabályoknak, s kérte, hogy írja alá az engedélyt, a nagybajszú, nagytekintélyű ember nemes egyszerűséggel annyit mondott:
-Természetesen, aláírom, csak egy nevet húzok ki a listáról, a magáét, Lakó.
Nem szerette a gyermekeimet. Már előtte a nagyfiamat sem. A hosszú hajuk volt az oka, tudtuk. De magyarázd el a kamasznak, hogy a szabályzat nem tiltja, de a tanárnak nem tetszik, s vágja le… Egyik sem vágta le… Szóval nem engedte el, pont őt. Hétvégén hazajött a gyermek, s elpanaszolta hogy járt. Vasárnap estére kellett visszamennie a kollégiumba, vasárnap este volt az előadás. Gondoltam egy merészet, egyik barát anyukájával megbeszéltem, hogy előadás után alhat ott a fiam, s még orvosi igazolást is szereztem neki, a kollégiumba pedig betelefonáltam, hogy csak hétfőn délután érkezik Attila.
Ez szép és jó volt, a műsor nagyon tetszett neki, csakhogy valaki meglátta, elárulta. Hát ezért nagyon felháborodtak, és ki akarták rúgni a gyermekem. No, én el is mentem. Hát ha hívtak, el kellett. Mikor megérkeztem a Refi udvarára már nagyon kínozott a szükség, s szépen bementem Pisti fiam szobájába a mosdóba. Onnan, mikor elérkezett az óra, egyenesen az igazgatói iroda elé siettem. Energikusan bekopogtam, a kikandikáló titkárnőnek elmondtam, hogy engem ide hívtak, s én jöttem porontyot menteni, mire ő arra kért foglaljak helyet a folyosón, majd szólítanak. ücsörgött ott még pár szorongó szülő, de senki nem beszélgetett. Mivel az idegeim pattanásig feszültek, tudatában lévén annak, hogy bár igazságtalanul bántották a gyerekem, én mégiscsak törvényt szegve álltam mellé bűntársnak, le s fel sétáltam, nem ültem le.
Éveknek tűnő percek után behívtak, az iskola és a kollégium igazgatója is ott volt. Bő fél órás tárgyalás után, amikoris, ha tehették volna talán tenyerest is osztogattak volna, adtak még egy esélyt Attilának. ( Aztán ott érettségizett le ) . Én belül remegve az átélt izgalmaktól, de profi színészeket meghazudtoló külső keménységet mutatva, határozottan felálltam, s kezet nyújtottam az iskola méltóságteljes igazgatójának, s fordultam kifele az ajtón, amikor megláttam, észrevettem… Csak egy villanás volt, de tudtam, mielőtt felfoghattam volna, hogy baromi nagy a gáz…Ekkor már tudatosan arra fordultam, azaz hátranéztem. Bő kétméteres vécépapír lebegett utánam, mint egy uszály. Senki nem szólt, hogy vegyem már le, valószínűleg a mosdóban becsípődött szalagot… Pedig egészen biztosan mindenki látta. Az igazgatók is. Egy határozott mozdulattal hátranyúltam, letéptem az uszályomat, s édesen elmosolyodva csak ennyit kérdeztem:
– Bocsánat, van itt valahol egy kuka?
Fülig pirult mind a kettő. Én csak belül pirultam. Kívülről ugyanolyan méltósággal vonultam ki, mint be.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | jún 5, 2019
A minap egy nagylétszámú csoportban szó jött Vezsenyről. Vezseny egy kicsi falu, 600 akárhány lakossal, a Tisza partján, akarom mondani a Tisza ölében. Mert körbeveszi a szőke folyó. Szárazföldön csak egyfelől lehet megközelíteni, onnan tovább már csak komp vihet. Se nem rosszabbak se nem jobbak az emberek, mint bármelyik faluban. Nehezen fogadnak be idegent, azt ki kell érdemelni, de ezt bármelyik faluról el lehet mondani. Erre igazából akkor döbbentem rá, amikor a fent említett csoportban szó jött Vezsenyről. Húsz esztendőt éltem ott, legtöbbet egy kicsi sáros utcájában, ahol szomszéd is csak egy volt, áldott emlékű Csöpi néni, s szemben a holtak, azaz a temető. Ebben a csoportban nem voltak valami jó véleménnyel a kis falvakról, s nekem, őszinte meglepetésemre, fájt, hogy a pesti nagyságák teli szájjal szidják a falusi embert, s az olyan kis falvakat, mint Vezseny. Ezért született meg ez az írásom, hogy kicsit megmutassam, mennyire más, mennyivel jobb a falu, a falusi közösség. No meg azért, mert nemrégiben barátoknak meséltem az alábbi történetet, és kértek, írjam meg. Hát megteszem.
Számomra is hihetetlen, de immár 19 esztendős a történet. Sok mindenre emlékszem, tisztán, világosan, de az emberi agy nem lexikon, így lehet, hogy apróságokban esetleg tévedni fogok. Kétezerben a Tisza, mint időnként tenni szokta, megnövekedett, s a növekedést abbahagyni nem akarta. Addig-addig növekedett, míg nem volt elegendő a vízügyesek védekezése, az önkormányzat is besegített. Ekkoriban közmunkásként dolgoztam a vezsenyi önkörmányzatnál, így jómagam is védekezni indultam minden reggel. Ez a védekezés még nem volt valami nagy dolog. Társammal, Sárikával, bejártuk a szakaszt a Tisza partján, ami a mi hatáskörünk volt, s közben vizsgálgattuk a gátat, nem-e szivárog valahol. Ha igen, szóltunk, s jöttek a szakemberek. Tettük ezt reggel héttől este hétig. Este hétkor leváltottak a férfiak, s reggelig ők figyeltek.
Egy szép nap aztán valahol ( nem emlékszem hol, pontosan ) nagyobb lett a baj. Kitereltek bennünket a falu egyik végébe, odahordták a rengeteg homokot, zsákokat, s mindenki lapáttal kellett szolgálatra jelentkezzen. Ebben a szakaszban már jöttek önkéntesek is, akik bejártak ugyan dolgozni a munkahelyükre, de munka után fogták a lapátjukat, s beálltak zsákot tölteni. Forró április volt, rövidnadrágban, polóban dolgozott a sok ember, szépen le is barnultunk. Valójában mi, akik a zsákokat töltöttük, tudtuk, hogy baj van, de valahogy nem éreztük még. Azok, akik elvitték a zsákokat, s közvetlen észlelték a bajt, látták, átérezték. Ezért a zsáktöltés egy vidám kaláka lett, viccelődtünk egymással munka közben, volt, aki énekelt, asszonyok, akik nem tudtak zsákolni valamilyen oknál fogva, sütöttek ezt-azt, s kihozták, körbekínálták, ímigyen ők is részt vettek a védekezésben.
Egy ilyen tavaszi, de forró napon, mint mindig, kijött hozzánk a polgármester, s szomorú hírt közölt. A falu elején ott állnak a buszok, mindenki menjen haza, a legszükségesebbet pakolja össze, sajnos evakuálni kell a községet, nem tudjuk megmenteni. Soha életemben nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Azokat az arcokat. Az emberek megálltak, mozdulatlan lett mindenki és minden. Nem tudom mennyi idő telt el így. Azt sem tudom, ki volt az első, aki megmozdult, ki aki sírva fakadt. Hogy ki volt az, aki azt mondta: “Nem megyünk, itt maradunk, s megvédjük az otthonainkat”, sajnos elfelejtettem. Felemelő pillanat volt. Az emberek visszafordultak a zsákokhoz, homokhoz, lapátokhoz, s legalább ötször olyan erővel kezdtek dolgozni, mint addig. Sokáig mást nem lehetett hallani, csak a lapát csattanását, amint a homokba mélyed, majd a homok puffanását a zsákban.
Rosszul mondtam. Nem a pillanat volt a felemelő, hanem a következő napok. Hogy ez egy nap volt, kettő, vagy tíz? Igazából mindegy. Ami fontos, az az emberi összefogás, a példa, hogy mire képes egy közösség, ha együttes erővel valamit elkezd. Azon kisgyerekek számára, akik túl kicsik voltak kinn lenni segíteni a gáton, kinyílt a helyi óvoda, iskola, ott is aludtak, a tornateremben, matracokon. Aki nagyobb volt, jött segíteni. Beteg, köszvényes, csupán otthon üldögélő nénik, bácsik kihozatták magukat a helyszínre, székre ültek, s tartották a zsákot a fiataloknak. Az iskola konyháján főztek. Este reflektorokat állíttatott fel a polgármester, s azok fényénél dolgoztunk. Nem volt fáradtság-érzés, nem volt nyavalygás, nem keresett senki kifogást. Mentettük a falut. Mentettük az életeket, amik egy-egy házban felépültek évtizedek során. Harcoltunk a bősz Tiszával, már-már emberfeletti erővel. Mindenki, aki élt és mozgott. A munkahelyekre nem jártak be ezekben a napokban.
És győztünk. Az evakuálásra kirendelt buszok üresen mentek vissza. Vezseny megmenekült. Jó volt ott lenni. Jó volt megélni ezt az összetartozást; amikor mindeki minden sérelmet elfeledett, amikor a falu sorsa volt fontos. Az is lehet, akkor lettem én is kicsit vezsenyi… Már rég nem élek ott. Mégis, mai napig kapok üzenetet onnan: “mikor jössz haza? ha hazajössz, gyere felénk is.”
Hát nekem ez a legintenzívebb emlékem Vezsenyről. Azt hiszem, az igazi arcát ekkor mutatta meg.
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 20, 2019
Hogy az emberi agy milyen megfontolásból szed elő olyan emléket amit nem hogy elfelejtettem, de egyáltalán nem is tudtam róla, igazán fel nem foghatom. Ma meglepett egy emlék, sajnos egy rossz emlék. Ami eddig nem volt. Illetve, most, hogy itt van, s emlékszem, azt gondolom, hogy jó mélyen el volt ásva, annyira mélyen, hogy évtizedekig semmi meg nem mozdította. Azt sem tudom, ma mi volt az ami miatt kikelt a sírjából. Lehet, hogy megcsapott egy szag, vagy illat, esetleg a látókörömbe került valami, de az biztos, hogy én nem vettem észre. Szóval eszembe jutott a szatír.
Mindkét nagymamámhoz egy elég meredek domb tetejére kellett felmenni, ahova busz nem járt. Kálvária, így nevezte a város lakossága. A felnőttek kétszer is megálltak pihenni, míg felértek, mi gyerekek volt, hogy egyszer, de legtöbbször könnyedén felmentünk rajta. Rendes út volt ez, nem valami elhagyatott földút, hanem járdával, betonnal, s a járdát az úttól zöldövezet választotta el, bokrok, füves rész. Igaz, csak egyik oldalán volt járda, de az széles, kényelmes. Egyik felén az úttól elválasztó zöldövezet, a másik felén házak , kertek voltak.
Volt egy kert, már majdnem a legtetején a Kálváriának, aminek a kerítése tulajdonképpen a sűrűn nőtt bokrok voltak. Ebben a sűrűben volt egy megszakítás, egy beugró, vagy nem is tudom hogy nevezzem. Mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül is mehessek a nagymamákhoz, időnként felküldtek ezért-azért, vagy csak felengedtek a vakációban. Szerettem felmenni, s ismertem már a felvezető út minden zegét-zúgát. Egyszer, amint szórakozottan, szokásomhoz híven fejben egészen máshol járva, bandukoltam felfelé ennél a beugrónál megszólított valaki.
Érdekes az emberi agy, mert olyan élesek a képek, mintha most történt volna, ma, pedig tényleg nem is tudtam a létezéséről sem az emléknek… Odanéztem. Egy fekete ember állt ott. Nem, nem a bőre volt fekete. Valahogy ő maga, az egész lénye. Fekete volt a szeme, a haja, a szőr a keze fején, a bajusza, a szemöldöke… égetett, sütött belőle a feketeség. Szerintem, most ezt mondom, a lelke is fekete volt. Semmi rosszra nem gondoltam, csak az érzés volt ijesztő, mintha valami bekövetkezett volna, amitől féltem. De ezt csak egy pillanatig éreztem. Az ember kislánynak szólított, s mindössze annyit mondott, hogy nézzek oda. Lehettem 8-9 éveske.
Odanéztem, s ő szétnyitotta hirtelen a hosszú kabátját, és alatta meztelen volt. És fekete. Nagyon megrémültem, igaz, nem fogtam fel, hogy mi történik, csak rettenetesen félni kezdtem, s szerencsére ez a félelem nem bénított meg, hanem futásra ösztökélt. Lihegve érkeztem meg mamához, de a kérdésére, hogy miért szaladtam, csak a vállam vonogattam. Nem mondtam el senkinek. Nem mertem. Szégyelltem magam, hogy ez történt, rettenetesen, mélyen szégyelltem magam. Attól kezdve mindig féltem a beugrótól, s előtte elkezdtem szaladni, hogy véletlenül se kellejen megállnom, odanéznem. Mindig kifulladva érkeztem meg.
Aztán meghalt Édesanyu, és mi mamánál voltunk, ott aludtunk egy ideig, a húgommal. Egyszer felfele mentem a hegyen, nagyon friss volt még a vesztesség, a lelkem , szívem darabokban volt, és elgondolkodva lépegettem, folyamatos zokogás volt a bensőmben, és elfelejtettem szaladni a beugró előtt. Megmeredtem, mikor megszólított a fekete ember. Az állt ott, mintha az évek alatt, amióta először megszólított, végig ott lett volna, és én csak azért nem láttam többé, mert mindig szaladtam. Szóval állt ott, és kivillantva fekete fogait széttárta a kabátot, ami a meleg július ellenére is rajta volt.
Bennem elömlött valami óriási, fojtogató düh. Ekkor már 12 esztendős voltam. Álltam egy darabig, hagytam, hogy fojtogasson az indulat, és mikor már nem bírtam tovább, elindultam, rohanva, minden erőmet beleadva… De nem felfelé, nem menekülve, hanem be a bokrok közé, és nekirontottam a fekete embernek. Fejemet leszegtem, és felökleltem a meglepett embert, az hanyatt esett, és én most hallom a suppanását… Érzem az undort, ami elhatalmasodott bennem, amikor rájöttem, hogy ülök a fekete hasán és ütöm, ököllel ütöm a fekete embert, ahol érem. Ekkor felugrottam, és fejvesztve elszaladtam. S ezek szerint eltemettem magamban a történteket. De ma valamiért eszembe jutott. Feltámadt, és tisztán, sőt kristálytisztán emlékszem minden apró mozzanatára.
Dangerous man hiding under the hood in the dark night forest
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 12, 2019
Jó ideje, tulajdonképpen amióta Németországban vagyunk, tervezzük, hogy meglátogatunk egy Decathlont. Mikor még Berlin mellett éltünk, dolgoztunk, egyszer elindultunk, de végül nem oda lyukadtunk ki. A tegnap zuhogott az eső, jobban mondva ömlött, tudjátok, mint a filmekben, folyamatosan, egyenletesen jött lefelé. No, sebaj, pont jó idő az ilyen egy sportszeráruház felkeresésére. Szaporán táncoló ablaktörlőkkel, s kissé morcos emberpajtással ( tudnillik ő szívesebben maradt volna itthon, egy pihenős-lazúlós-lusta napra ) elindultunk. A zember megbékélt, s jól elbeszélgettünk,míg beértünk a városba.
Na, ott kezdődött. Le van zárva a nagy híd. Tábla, hogy merre kerülj, nincs. Sebaj, elindulunk, s Lujzi, az okos navigátorcsajunk majd szépen újratervezi a dolgokat. Az újra es tervezte, csak éppen lelassult az eszemadta, amit nem is csodálok, mert a nagy nyüzsgéstől én is lelassultam, szédültem, s még egyéb bajom es lett. Szóval lelassult, s kétszer rossz helyen tértünk el. Nem baj, majd megint újratervezi. De Lujzi bekeményített. Nem tervezte újra. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy forduljunk meg. Igen ám, de ha megfordulunk, akkor ugyanabba a hibába esünk, s megyünk körbe-körbe. De a fehérnép csak hajtogatta: Forduljonmegmikorlehetségesforduljonmegmikorlehetséges, a végére már hisztérikus felhanggal tette ezt.
Egyszer aztán megunta, s bekanyarodott egy másik útra, és láss csodát, hitelen kijelentette, bár kissé duzzogva, hogy megérkeztünk a célhoz. Egymásra vigyorogtunk, Lori is egy másra, s én es egy másra, és behajtottunk az épületbe, amiről kiderült, hogy parkolóház s pláza. Mondom PLÁZA. Münk plázában… Na, elég elé vagyunk, gondoltuk, de nyakas székelyekként fel nem adtuk, s mentünk a kanyargósan vezető, szűk-sötét izéken felfele, s kerestük a káoszban a helyünket, azaz egy parkolóhelyet. Miután kilencszer értünk ugyanoda vissza, s már éppen azon voltunk, hogy kihajtunk onnan sorompóstól, mindenestül, mikor kiállt egy kombi, s becsússzantunk a helyére.
Ketyegve az átélt izgalomtól rögtön mellékhelyet kellett keresnem, mert rendes fehérnép nem bírja ki á pontból bé pontig anélkül, hogy ne kelljen mosdót keresnie. Került apró es, bédobtam, s spuri be az andalító,, ámde túl hangos zenétől diszkófilinges budiba. Megkönnyebültem vettem tudomásul, hogy elég nagy a fülke, nem fogok beszorulni, fogas es van, sőt, leülhetek, mert forgó-okos a wécé. Kétszer es megnyomtam mielőtt használtam, hogy tuti le legyen fertőtlenítve. Új erőre, s megkönnyebülve, új kalandokra készen csaatlakoztam a türelmesen várakozó emberemhez.
A Decathlon egy kisebb ruhabolthoz hasonlított, ahonnan végül egy fürdősapkával jöttünk ki, csalódottan. Ekkor már erős volt a káosz a fejemben, nagyon szédültem, s Bábel tornyában éreztem magam, ahol mindenféle színű s nyelvű nép jött – ment, nyüzsgött, kacagott, veszekedett, budinál sorbaállt, költötte a pénzét. Még rácsodálkoztunk pár gyémántárfolyamos rongy ,- és cipődarabra, megfájdult a fejünk a ránkcsapodó kölni-parfüm s mindenféle pacsuliszagtól, s elkezdtük keresni a kijáratot. Nem tudtuk, hogy hányadik emeleten vagyunk, nem tudtuk, hogy odakinn esik-e még vagy süt, mert körbe vett a mesterséges fény, a műanyag zöldövezet ( plexiüvegre festett fűszálak ) és nem találtuk a kijáratot.
Egyszer csak megkönnyebbült sóhajjal észrevettünk egy lépcsőházba vezető üvegajtót. Lori gyorsan ki is nyitotta, s aztán még gyorsabban be is csukta, s hamar elszaladtunk onnan, mint valami bűnös lelkek. Mert utólag vettük észre, hogy az ajtóra pingálták, hogy csak vészhelyzet esetén használandó. Az már nem állt ott, hogy ha mégsincs vészhelyzet, s te ki próbálsz menni, az ajtó hangosan sikítani kezd, a frászt hozva rád, s a környező emberekre. Mindenestre kalandos volt kijutni a parkolóba, s utána már rutinos eltévedettekként lakonikus nyugalommal keringtünk még egy fél órányit, s már kinn es voltunk. Úgy menekültünk haza, mint akik megúszták az armageddont, vagy mit.
Eszembe jutott, miért nem szeretek városban lakni, s miért nem járok sűrűn vásárolni, s miért részesítem előnyben az ócskapiacokat. Pedig becsület szavamra, rendes városi lánynak születtem én valamikor…
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | máj 5, 2019
Majdnem tizenkét esztendős voltam, még igazából kamaszodni sem kezdtem, s Édesanyu elment, itthagyott, meghalt. Egész életemre rányomta a pecsétjét ez a tragédia, soha nem fogom azt érezni, hogy rendben, belenyugodtam. Persze az ember él tovább, végzi a dolgát, boldog időnként, vagy boldogtalan, házasságot köt, gyerekei, majd unokái születnek. De a hiány az ott marad, örökre. Az élet kisebb – nagyobb örömeit mindig enyhén beárnyékolta a halála, s mindig ott volt a kérdés, vajon Ő mit szólna hozzá, vajon Ő mit tenne, vajon Ő is ennyire örülne? A bánatok, a gondok ha lehet még nehezebbek voltak, hiszen nem volt ott a szerető, vigasztaló, tanácsot adó Édesanya.
Majdnem ötvenkettő vagyok, és a negyven esztendővel ezelőtt keletkezett űr még mindig fáj. És egy szívemnek nagyon kedves Édesanya, akit nagyon nagyon szerettem, ismét elment mellőlem. Pedig ő úgy szeretett engem, hogy imádkozott is értem. Ő a párom Édesanyja. Elment, itthagyott, és óriási űrt hagyott bennünk. Tavaly még köszönthettük Őt anyák napján. Idén immár a remény és a hit van bennünk, hogy lát minket, hall bennünket, érez és ért. Fel sem fogjuk még igazán, hogy nincs velünk, mindegyre hívni akarjuk, hogy kérdezzünk, hogy meséljünk… Készült bennünket meglátogatni, már a repülőjegye is megvolt. Mindig fájni fog, hogy ez nem sikerült már… Ebben a digitális világban már nincs annyi papírkép mint régen. Rólam nem volt fotója, valahogy ez kimaradt. De az imádságos könyvében ott volt a gyermekei fotója mellett egy általam kézzel írt papírdarab, amit tőlem kapott, és őrizte… Imádkozott értem… És most ki fog értem imádkozni…? Az anyák mind elmennek? Mind meghalnak?
Az ember életében vannak más asszonyok is, akiket szeret, akik megpróbálják pótolni azt ami elveszett. Nekem ilyen a testvérem, nővérem, Gabi. Édesanyut is már csak úgy köszönthetem, hogy a remény és a hit él bennem, talán hallja, érti, érzi. De Gabit, a drága nővéremet még tudom úgy köszönteni, hogy itt van velem, s érzem a szeretetét.
Drága édes testvérem!
Köszönöm, hogy vagy nekem, nekünk! Köszönöm, hogy mindig voltál, mindig harcoltál értünk, értem és Hercikéért. Köszönöm a sok szeretetet, a jóságos szavakat, a tanításaid, a példamutatásod. Bocsásd meg nekem, hogy néha türelmetlen vagyok veled, és hogy ilyen messze eljöttem tőled. De ne szomorkodj, mert hamarosan újra közel leszünk egymáshoz! Nagyon szeretlek, és nagyon jó tudni, hogy te mindig hazavársz! Én Téged köszöntelek anyák napján. Áldjon meg a jó Isten!
Hozzászólások