Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 30, 2019
Kecske
Megboldogult ifiasszon koromban münk egy kis falucskában laktunk ahova én igazi városi leánként kerültem, de annyira városi vótam, hogy erőst féltem attól es, hogy a tyúk megcsíp. Eccer az akkori hites uram béállít egy kecskével, amelyik még gida vót, s olyan édös-kedves, mint minden jószág mikor kicsinyke. Abajgattam, dédelgettem, s el es neveztem Zsuzsinak. Hanem eccer csak bévillant , hogy ez aztán megnő, s mit es kezdünk münk vele? Fel es tettem a kérdést izibe az uramnak, s az azt válaszolta, hogy: ” buta vagy te asszon! hát mit csinálnánk? Fejjük! ” Én ugyan nem! – rikkantottam! Még felrúg! No, de Zsuzsink már a szívembe lopta magát, s úgy voltam vele, hogy engemet a jó Isten es arra tanított, hogy ne aggodalmaskodjak, mert minden napnak meg vagyon a maga baja, s dédelgettem tovább a kis eszemadtát. Zsuzsi fel es cseperedett szépen, addig-addig míg az uram udvarlót hozott hezzá, s kerek öt hónap múlva világra jött Hófehérke s Marci. Hejj, vót nagy öröm s boldogság! Hanem eljött megest az ősz, s a leánkecskék biza udvarlót követeltek. A tavalyi már kiöregedett a faluból, s az újat kölcsön nem adta a gazdája, hanem azt mondta vigyük münk a lányokat. Hogy essze ne keveredjek, s megértsétek, el kell mondanom, hogy én éppeg szépen fel voltam öltözve az ünnepi gúnyámba, mert doktorhoz készültem valamiért, magam sem tudom már miért, de ejszen beteg nem vótam. Szép gúnya az akkor még darázs derekamon, finom topánka a lábomon, lepkekönnyű ritikül a vállamon, s béront az uram: Gyere asszon, fogd meg Hófehérkét míg Zsuzsival elindulok, s aztán jön az az annya után. Kitipegtem, s kecsesen megfogtam a kötelet amelyik vezetni hivatott a kecskeleányt Na, az uram elindul Zsuzsival. Mit elindul??? Elvágtat! Nosza, Hófehérnek se kellett több! Uccu neki, futás az anyja után, magával rángatva engem es, szép gúnyástól, topánkástól, s elengedni nem es mertem, mert jöttek mentek az autók az utcában. Mégcsak az autók… De beérkezett a járatos busz es! Tele a munkából hazaigyekvő falu népivel! S földbegyökerezett a lábuk, amint meglátták, hogy ez a bolond asszon mennyire kirittyentette magát a kecskét megsétáltatni! S aztán óriási hahota tört ki mindenkiből… Évekig kérdezgették még: Tündike, máma vót-e a kecskével sétálni már?
Ez vót a kecskés mese, szép vót, s igaz es vót!
Lujzi
Majdnem öngyilkosságba kergettem Lujzit! Mert ugye Lujzi már elmúlt egy esztendős. S már azt hiszi az eszemadta, hogy ő felnőtt. S csinálhat amit akar, s látnátok, ha duzzog! Sirülök, fordulok egyet, s mire reánézek, már fortyog, csak úgy bugyog belé, hangosan! Na, hogy egyik szavamat a másikba öltsem, elmesélem mi esett meg a minap. Szépen megetettem, inni es adtam neki, s bétettem a helyére, s végeztem tovább a dolgom. Bizonyos idő után hallom ám, hogy sistereg magában, mondikál, bé nem áll a szája, de mintha nem a helyéről jönne a hang. Hát mit csinált? Na mit? Addig izgett-mozgott, hogy kimászott, s az emeletről elkezdett lecsurogni! Ha nem veszem észre meg es teszi! De idejébe’ elkaptam, s megest megetettem, s megitattam, most meg es dédelgettem cseppet, s elmondtam neki, hogy szeretem, s nélküle milyenek lennének a mindennapjaink? Hásze ne csináljon ilyen butaságot többet! Most jól van, elégedetten buggyog, szerintem kicsit el es szundított. ( Nyugalom, hölgyeim és uraim, Lujzi a kovászom, akit a megetetés után a hűtőszekrény helyett a konyhaszekrénybe tettem, s onnan akart kicsurogni az emeletről 
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 29, 2019
A nyuszi
Vadnyúlat fogott a szomszéd néni ura, s mivel ő éppen gerincműtéten volt túl, hát engem kért meg, hogy főzzem meg paprikásnak, de ne ám az egész nagy nyulat, csak a felét. Tudni illik, hogy áldott emlékű szomszédasszonyom, Isten rendeljen neki békés nyugodalmat, olyan volt nekem, mintha Édesanyám lenne. De jó nagy szája vót, s ha azt mérgesen nyitta ki, biza ott kő kövön nem maradt, s futott mindenki amerre látott. No, én meg es fogtam a tálat amiben a nyuszi immár megnyúzva vót, s istenes önbizalommal nekifogtam a paprikásnak. Ment minden mint a karikacsapás, ‘sze nem először főztem én paprikást. S mikor finom puha lett a hús, szépen bé es habartam. Hanem alighogy bézuttyintom a habarást, kezdeném kevergetni, de a fakanál majd beléje törik a paprikásba, még visszarándult a karom igyekezetemben! Erőst furcsa vót, mint mikor az ember leánya álmában a falat akarja áttörni. Megpróbálom mégegyszer, s csak nem megy, mert Uram Istenem ne hagyj el! a nyuszi szaftostól, habarásostól belékötött a lábasba!
Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, elmondom mi történt: Valaki a kamrába bétette a lisztes zacskóban leledző gipszet… S én biza azzal habartam bé a paprikást!
Nem es mertem elmondani Csöpi néninek, hanem hamar megfőztem a nyúl másik felit, s azt vittem át. Évek múltán aztán bévallottam neki, hogy biza a mi részünk nem tudom milyen ízű vót, mer’ az lábasostól s gipszestől repült a kukába. Csurogtak a könnyei a lelkemnek, úgy kacagott.
A cékla
Ha hiszitek ha nem, tíz esztendeig szegény öreg embereket istápoltam Németországban. Vót nekem egy papóm, aki szegény 90%-ban vak s, ugyanennyire siket vót. De olyan nagyon halkan járkált a házban, hogy feszt megjesztett. No, én minden áldott reggel vitaminbombát készítettem a kisöregnek, ami abból állt, hogy gyümölcscentrifugán áteresztettem nyers céklát, almát, murkot s narancsot, és annak a levit megitattam vele. Mire papó felébredt, addig az készen es vót. A centrifuga biza megvót vagy 30 esztendős, de működött, csak örökkétig úgy táncolt mint egy indián sámán, s istenesen le kellett szorítani, hogy kifacsarja amit kell. Egyik reggel éppen elmélyülten végzem a facsarást, s eccer csak a papó váratlanul megszólal a hátam megett: hát te mit csinálsz itt!? Aszittem a rossznyavalya kitör, s azon nyomban a centrifugát eleresztettem. No, több se kellett a vén masinának! Kilökte magából a jókora céklát, egyenesen papó homlokára, s utána köpte a szép piros levet es! Mindkettőnkről csurgott le a lé, s még reá se eszmélhettem hogy nézhetünk ki, mikor csengetett a segédápoló, aki minden reggel jött. Kiszaladtam ajtót nyitni, papó a nyomomban. A fehérnép nem látott egyebet, minthogy mindketten csurom véresek vagyunk, s erőst úgy nézett ki, mintha papó homlokából indult vóna ki az esszes “vér”! Visongva menekült s kiabált segítségért, alig es tudtam megnyugtatni!
No, véget ért ez a mesém es, aludjatok jól, s ügyesek legyetek, me ügyetlen van éppeg elég ezen a karika fődön!
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 25, 2019
Fény, árnyék, fény, árnyék. Ütemesen vágta ketté a beszivárgó egyetlen napsugarat a plafonon csüngő lusta ventilátor. Az ágyon feküdt, szétterpeszkedve, hogy ha lehet ne érjenek egymáshoz a végtagjai. Egészen pontosan fogalmazva, az ágyba ragadtan feküdt. A hőségtől minden ragacsosnak tűnt, ragacsosnak és cseppfolyósnak. Odakinn a madarak is bágyadtan hallgattak, ha néha valamelyik elcsippantotta magát, a hang sűrű szirupként hullt alá. Reszketett a levegő, a ventilátort csupán a kattogó hangjáért kapcsolta be, nehézkes lapátjai nem tudtak megbírkozni a forrósággal. De azért felkavarta a port, s elmélázva lehetett bámulni a csillogó apróságokat, amint szünet nélkül kavarognak az iszapos melegben.
Fény, árnyék, fény, árnyék. Inni kellene, gondolta, de a gondolatnál le is ragadt, erőtlenségében inkább tűrte még a szomjúságot. Nem érzett semmiféle igazi akaratot arra, hogy feltápászkodjon, s elvonszolja magát a konyháig, kivegyen egy vizet, és a szájához emelje az azonnal bepárásodó palackot. Nagyot nyelt, s kiszáradt torkát kaparta a felforrósodott nyál. Hol is volt az esze, mikor ide, a messzi Afrikába utazott? Minek? Szenvedni a hőségtől, bogaraktól? Inni kellene…-mondta ki ezúttal hangosan. Takarékos mozdulatokkal állt fel, lassan sétált ki a kunyhó másik oldalán fekvő konyhába. Igen, az üveg azonnal bepárásodott, amint kivette a jégszekrényből. Érezte, amint minden egyes porcikáját feleleveníti az éltető folyadék, mohón kortyolta, és nem bírta elvenni a szájától. Visszacammogott a hálóba, és elvágódott az ágyon. Mire idáig ért, ugyanolyan bágyadtá vált, mint ivás előtt. Semmi nem használt ebben a hőségben. Csak feküdt, pihegett és szenvedett…
Arra ébredt, hogy fuldoklik, nincs elég levegő a szobában, és ólomnehéz minden tagja, a lepedő csavarnivalóan vizes az izzadtságtól, és nem Afrikában van. Inni kellene… – gondolta félájultan, és a csapott tetőtéri fal hullámzott a szemei előtt. Nem ment Afrikába. Afrika jött ide, Németországba. Reggel nyolc óra van, odakinn máris 30 fok. Éjjel 28 volt. Nappal 45.
Szép új világ…
( Ezt a szösszenetet a tetőtéri lakásunkban írtam. Igazából semmi másról nem szól, csak hogy mennyire meleg van. A számok igazak. Éjjel 28, reggel nyolckor 30, nappal 45 fok van. Fekete cserép fedi a ház tetejét felettünk… Szívja magába a forróságot egész nap, éjjel meg ránkleheli… )
Szerző: Lakó Péterfi Tünde | Júl 22, 2019
Meséltem már első falusi “bemutatkozásom”? Tudni kell rólam, hogy echte városi lány vagyok. Nagyszüleim is városon éltek, s mindig irigykedve figyeltem az barátaim, osztálytársaim, akik hétvégére, vakációra hazamentek falura. Azóta éltem húsz esztendőt falun, s sokmindent megtanultam, például azt, hogy a tyúk csak szemért szalad felém, nem akar egészben megenni, s a ló is egy szelíd állat, bár ezt csak tavaly vettem tudomásul. A történet amiről mesélni fogok, még akkor játszódott, mikor hamvas leány voltam, s a volt férjem elvitt falura bemutatni a szülőknek. Izgatott is voltam, féltem is, de mégis örültem, mert hiába nőttem fel betonkockák között, ami szerintem nem természetes, hiszen a betont, az aszfaltot az emberek csinálták, a jó Isten a természet ölére teremtett bennünket., szóval hiába minden, én vágytam a falut, akkor is, ha féltem rovartól, tyúktól, tehéntől, kutyától, s a macska felé is csak óvatosan közeledtem.
Már a rozoga buszon boldog voltam attól, hogy zöldet látok, viruló tájat, gazdag termőföldet, aranyló búzát, s sok olyant amit akkor még nem ismertem. Leszálltunk a járműről, s a házig még gyalogolni kellett jó darabon. Mondanom sem kell, aszfalt nem volt. Ki-kibicskló bokával, s egyre porosabb lábbelivel haladtunk, s nekem az örömöm attól sem múlt el, hogy az ebek versenyt ugattak, míg a célhoz értünk. Túlestünk a bemutatáson, s drága apósom barázdált, napbarnított arcán huncut mosoly villant fel, amikor odaszólt anyósomnak:
– Klári, tálalj, s evés után mind kimegyünk megkapálni a törökbúzát. Fiatal, erős segítségeink vannak, s közben jól elbeszélgethetünk. – felém fordult, s elmondta, hogy bizony falun, mikor dolog van, akkor dolog van, nincs idő vendégeket abajgatni, menni kell kapálni, s egyéb hasznos dolgot csinálni. Majd télen, akkor lesz idő ücsörögni.
Anyósom kitálalta az ételt, amire ma azt mondanák, hogy teljesen bio, s önellellátásból származik minden falatja. Mert finom házi tyúkból ettünk húslevest, anyósom által gyúrt laskával, s másodikra saját disznóból tokányt, és igen, saját pityókából készült pürét. Minden saját volt, na, a kenyér is a kemencében süt, mi több a lisztet maguk őröltették. A kávéhoz a tej Riskából fejődött, s sorolhatnám az akkori csodákat, de nem erről szól az írás. Evés után felszedelőzködtünk, anyósom nézett nekem valami kapáláshoz jobban illő gúnyát, s kezembe nyomták a legkönnyebb kapát, s elindultunk. Jó messze, legalább három kilométernyire volt a megkapálandó törökbúza. Mire kiértünk én már ültem volna le, de restelltem ilyent csinálni. Megmutatták melyik sorba álljak be, s kapáljak. Ők is nekifogtak. Én a szemem sarkából lestem, hogyan csinálják. Vágták a földet s a zöldet. Nosza, én is nekiveselkedtem, s mire észrevették kikapáltam egy fél sorból a …. kukoricát.
Csóválták a fejüket, de szidást nem kaphattam, még elmarnak a fiúk mellől, ezért kitalálták, hogy elfelejtettek a tyúkoknak szemet vetni, ugyan , eriggyek haza, s legyek olyan jó, vessek a nyárikonyhából, az asztal alatti vékából a tyúkok elé kukoricát. S nem kell visszajöjjek, pihengessek, sétálgassak, amire csak kedvem van. Volt vagy száz tyúk, ha nem több. Én szíves örömest megtettem, mert a semmi kis munkától máris kérgesnek kezdtem a városi kacsóimat érezni, s sejdítettem már, hogy ejsze nem es olyan habos-rózsaszín ez a falusi élet. Büszke voltam magamra, hogy eltévedés nélkül visszaértem a házhoz, s meg es találtam a kukoricát. Két edényben volt a régimódi, alól egy polccal rendelkező asztal alatt. Én kivettem az egyikből jó vederrel, s kimentem, hívogattam a tyúkokat, gondosan nyitva hagyva a majorságudvar kapuját a hátam megett, hogy menekülhessek, ha a vérszomjas tyúkok szét akarnának szedni. Mikor az első marékkal szétszórtam, már nem felém futottak, s én önfeledten dobáltam nekik, élvezve újdonsült falusiasságom minden pillanatát. Amikor már a veder üres volt, érkezett meg anyósom, ziláltan, levegő után kapkodva a rohanástól, s berontott a nyárikonyhába. Haját tépve szaladt ki onnan, s sírva es fakadt, mikor az üres vedret a kezemben meglátta. Sebtiben tejet töltött pár tálba, s hamar a tyúkok elé tette.
De már késő volt. A rengeteg tyúkból olyan hét-nyolc maradt életben. Elfelejtette ugyanis mondani, mikor hazaküldött, hogy ügyeljek, mert az egyik edényben vetnivaló, mérgezett kukorica van… Ez volt életem első tyúketetése…. Eléggé rosszul éreztem magam, de anyósom még rosszabbul, mert ugyan kinyírtam a rengeteg gyönyörű tyúkot, de még csak nem is veszekedhetett velem, hiszen honnan is tudhattam én, hogy kétféle van az asztal alatt…
Hozzászólások