A gyerekeket szétosztottuk a logisztika bonyolítása és a nagyszülők terhének könnyítése végett. Első körben Péter Zilahon vakációzott. Úszni járt minden nap, tömte magába a gyümölcsöt a kertből. Segített, mikor mit kellett. Mókázott Mátéval, az unokatesóval.
Ezalatt Borcsa ugyanezt csinálta, úszás nélkül, a madéfalvi verzióban Zselykével.
Alig értünk haza a nagyszülőktől, a gyerekek bepakoltak a hittantáborra. Akkurátusan tele gyúrták a hátizsákokat 7 napra való cuccal. Bizonygattam, hogy 6 nap lesz, de úgy néztek rám, mintha el akarnám rabolni a hetedik tábori napjukat.
Indulásig még 27 óra volt, de legalább volt idő újra és újra átrendezni a pakkot.
Vasárnap ebéd után 10 percenként hitetlenkedtek, hogy hogy nincs még 6 óra? Társasoztunk, filmet néztünk. Lassan csorgott az idő.
Estére izgatottan toporogtunk a plébánia udvarán. A nyitóbeszéd külön hangsúlyt fektetett a telefon nélküli táborozásra. Mindenki le is adta a készülékét becsülettel. Péternek és Borcsának nem volt, mit leadnia, ezért sürgősen telefont követeltek. Könnyű búcsú után, kettesben hazaindultunk.
Minden nap vacsoráztattam. Hiba volt. Borcsának nagyon hiányoztam, főleg amikor esténként felbukkantam. Szerda este hazasétáltunk. Be nem állt a szája hazáig. Szomorkodott egy sort, panaszkodott a lányokra, majd elmondta, milyen új barátokat szerzett. A misét következetesen szentmiseként emlegette, s lefekvés előtt nemcsak hálát adott és kért, mint eddig, hanem bocsánatot is kért. Végszóként kiselőadást tartott Józsefről és testvéreiről.
Másnap reggel apa visszaszállította a táborba, Pétert pedig elvette vérvétel végett. Valójában a fiú kellett volna otthon aludjon, mivel előző délután logopédusnál volt. De hallani sem akart róla. Éjszakára visszavittük. Ebből gondoljuk, hogy bejött neki a tábor.
Péntek este tábortűz, előtte közös mise a jólnevelt denevérrel, aki meg se moccant a mise alatt. Biztos katolikus volt, hogy ilyen jól bírta.
Az idén is zengett a gyermekhangtól az Árpád-kori templomunk. Szívdobogtató volt kicsiny, elöregedő egyházközségünket tekintve. Ezért szerettem az esti miséket.
Sötétedésre apa is megérkezett. Éjfél felé hazacuccoltunk. Alvás másnap délig, az élménybeszámoló azóta is tart.
Köszönjük.
A hegyen felfele bandukolva a prédikációt boncolgattuk, kielemeztük, miért nem adtunk tegnap a koldusnak semmit, és mit kellett volna másképp csinálni. Péter szerint 2 pástétomot oda kellett volna adni a 4-ből (épp a boltból jöttünk ki), Borcsa szerint 6-ot kellett volna vásárolni, s abból adjunk kettőt, mert mi lesz, ha nekünk nem marad. Péter eszébe jutott, hogy a Borcsa cukorkájából is adhattunk volna. Borcsa erre csak hallgatott. Ritka pillanat. Megbeszéltük, hogy következő alkalommal megteszük, amit a tegnap elmulasztottunk.
Meglepő módon a gyerekek seperc alatt átöltöztek, s kezdődött a közös főzés. A földrajzi elhelyezkedés alapos megválasztásával (egyik a konyhapult egyik felén, a másik a másik felén) minimális palotaforradalommal összehoztuk az ebédet.
Kevertek, vágtak, kóstoltak, takarítottak, terítettek. Szinte zavarban voltam a nagy családi békétől. Apa is csak hüledezett a pompás ebéd láttán.
Illik jelentenem: Péter kitűnően ministrált. Nem támasztotta a falat, nem könyökölt az oltáron, nem lövöldözött, nem dudorászott, nem mondikált, nem harsogta túl a kántort. Semmi extra mutatvány. Pont úgy viselkedett, mint a többiek.
(Mise előtt sokadik hegyibeszéd, ígéret, szépszó.) Ezt is megértük.
A nagyszülők jóvoltából gyorstalpaló úszótanfolyamra írattuk be a gyerekeket Zilahon. Első körben három nap fért bele, de a nyáron még folytatjuk.
Piri mama erősen izgult, mert az úszótanárnő határozottan ellenezte a segédeszközök használatát. Ki fogja kimenteni a gyermekeket? Fölösleges volt az aggodalom. Tették a dolgukat karúszó nélkül is, szedegették a medence alján a labdákat.
„Ma elég sokat úsztam, asszem 55 kilométer volt.” – jelentette Borcsa telefonon.
Hozzászólások