– A szentelni való van a kosárban?
– Az.
-Jól van.
A parázsból kicsi láng kapott új erőre, s megvilágította anyó ráncoktól barázdált arcát. Szinte ábrándosan nézett maga elé. A szeme, gondolta apó, az még pont úgy csillog, mint akkoriban. Milyen szép öregasszony lett belőle! Igen, még most is szép. Ez a belső szépség mindig átvilágított mindent körülötte. Nagyot sóhajtott az öregember.
-Főzzek teát? – hajolt a beteg fölé, s gyengéden igazított egyet a párnán, hogy az asszony jobban feküdjön.
– Főzhetsz. Abból a keverékből, apókám, amit még együtt szedtünk.
-Jó.
Merev térdekkel cammogott a sparhelthez, s feltette a vizet forrni. Leakasztotta a szögről a vászonzsákocskát, amit anyó varrt, ki tudja milyen régen, s melynek kopott virágai meséltek, rétekről, szerelemről, háborúról, vetésről és aratásról, magáról az életről. Milyen otthon illata van ennek a teának. Szerette ezt az illatot, érezte benne az eljövendő ízt, s eszébe jutott a tavalyi nyár, mikor még ketten bandukolva járták a mezőt, erdőt, s gyűjtötték a teának valót. Anyó már gyenge volt, meg-megálltak, hogy szuszhoz jusson. S beszélgettek, emlékeztek. Sokat kacagtak s megállapították, hogy most már tényleg megöregedtek, hiszen szinte versenyben mondják kinek mije fáj.
Hazaérve szétterítették az illatos növényeket, s ez az illat beitta magát az otthonukba. Mikor megszáradt beletették a vászonzsákba. Anyó aznap már délután lefeküdt, s többet nem volt ereje felkelni. Azóta fekszik. Lassan esztendeje. Apó gondozza, zokszó nélkül csinál mindent a házban és a ház körül. Jancsi, az egyszem gyermekük fogadni akart valakit anyó mellé. de apó nem engedte.
– Amíg én mozdulni tudok, fiam, addig én csinálom.
Jancsi vonakodva ugyan, de elfogadta a döntést. Mikor hazalátogat, mégis mindig felajánlja, mintegy saját lelkiismerete megnyugtatására. Sóhajtva töltötte ki a teát, s vitte be anyónak. Óvatosan, minden mozdulatára ügyelve, ültette fel az öregasszonyt, s míg az a forró levet szürcsölte, mesélt neki. Felidézte a szép időket, mikor anyó leszökött a kert végébe hozzá, mert a vén gazember nagyapja tiltotta tőle, s kuncogva emlékezett a szöktetés estéjére. Aztán hozzájuk került a nagyapa, lerobbanva, kiszolgáltatva. Ők a sok rossz ellenére, amit tőle kaptak, becsülettel ellátták, s a tisztaszobában lehelte ki a lelkét, megszelídülve léte utolsó éveinek szenvedése alatt. Anyó csak hallgatott, néha egyetértése jeléül bólintott. Mikor apó már egy ideje nem beszélt, akkor szólalt meg:
– Feküdjünk, apókám. Holnap húsvét.
Az öregember elvégezte az esti dolgokat, s nyögve huppant a vén diófa ágyba. Sokáig sóhajtozott még, vissza -vissza tért a múltba, s már éjfél jól elmúlt, mire elszenderedett. Reggel ott állt a falubeliekkel a templomban, megszenteltette az ételt. Hazafelé megint elkalandozott gondolatban. Erős ,fiatal férfikorára emlékezett, mikor Jancsikát a karjaiban tartotta ilyenkor, s hárman mentek ételt szenteltetni. Hazaérve egyenesen a szobába ment.
-No, meglett, anyó. Hozom is be.
-Ne. Engem vigyél ki, asztalnál akarok enni.
Apó, mint mindig, ha a felesége valamit kért tőle, teljesítette a kívánságot. Kicsit nehezen, de ki tudta vinni az öreg, beteg testet, s az előre elkészített karosszékbe tette. Oldalát kipárnázta, s egészen közel tolta az asztalhoz. Mindenből csipegetett anyó egy keveset, s arcába kezdett visszatérni a szín. Apó reménnyel telve nézte, s imájában a hála is ott volt, hogy a Megváltó Úristen, íme csodát tett. Gyöngéden fektette vissza az öregasszonyt a szentelt reggeli után az ágyba. Az, mikor már be lett takargatva, megfogta embere kezét, s finoman az ajkához emelte, és leheletszerű csókot nyomott rá.
-Menj, Mózsi, szedd le az asztalt. A szenteltből jut még holnapra es.
Apó kiment, gondosan elvégezte a dolgot, s a ház előtt elmerengve üldögélt egy keveset, majd azzal a szándékkal térült be az asszonyhoz, hogy ebben a ragyogó szép napsütésbe ki fogja hozni, a karosszékbe, kicsi friss levegőt szívjon. Anyó arca kisimult, már túlvilági színe volt. Csendesen, békésen kialudta magát az életből. Apó sokáig állt az ágya mellett. Szenteltet ettél utolszor, anyókám, drága szép virágszálam, szenteltet, gondolta mindegyre az öregember. Harmadnap eltemették. Jancsi és a felesége még ott maradt pár napig. Győzködték apót, hogy költözzön be a városba hozzájuk. De apó nem akart.
-Én már csak itt várom meg fiam.
-Mit, édesapám?
-A feltámadást, fiam, a feltámadást.
S ott maradt az öregember, várta a feltámadást, még egy esztendeig. Ő is húsvétkor hagyta itt ezt az árnyékvilágot. Utolsó szavaival imádkozott. S tudta, közel már amire várt: a feltámadás.
Hozzászólások