Reggel fél 9-kor Péternek a logopédusnál volt jelenése. Borcsit lepakoltuk az oviba, s megígértük, hogy nemsokára a bátyja is megérkezik. Addig tartsa a frontot.
Az uram bokros teendői miatt a fiút csak délben tudta volna hazavinni, ezért úgy dönött, hogy a hátralevő időt együtt fogják eltölteni. Mi az a pár óra?
Délelőtt velem dolgozott. Festett, vágott, jött és ment. Aztán futóbiciklire pattanva elkerekezett apáig. Vakmerően lavírozott a tömegben, kitartóan bámulta a földet. Én “Péter előre nézz!” felkiáltással loholtam utána, közben sűrűn kértem az elnézéseket az eltaposott gyalogosoktól. Később cipeltem a biciklit, mert a fiú belefáradt a sok rekcumolásba. Ekkor szakadt el a harisnyám.
Apával ügyet intéztek, kettesben ebédeltek, s körbebiciklizték a tavat, megetették a kacsákat, megbámulták a halakat.
Hazafele Péter szundiba merült. Az óvóda előtt ráztuk fel. Borcsi nem hányt, mint a tegnap. Örülhettünk ennek is.
Az apa-fiú nap mellékhatásaként Péter másnap nem volt hajlandó felkelni, felöltözni, fogat mosni, s oviba menni. Üvöltés ezerrel. Az óvóda ajtaján úgy kellett betuszkolni. Végül Borcsi vigasza használt. Apa megtépázott idegekkel, szomorúan ballagott dolgozni.
Hozzászólások