Péntek este 7-re ökumenikus áhítatra mentünk. A fiúk külön, a lányok külön ültek, ahogy az meg van írva a református templomunkba. Péter elvándorolt az apjától a másik sorba, a legelső padba. Ájtatosan hallgatta a prédikációt, egyre nagyobbakat pillantott.
Egyszer nézem, s nem látom a fiút. Az áhítat végéhez közeledtünk, a pap minden mondat után tartott egy kis gondolkodási szünetet. Az első szünetben felharsant Péter horkolása. Be volt dugulva az orra, ezért jó hangosan repesztette. Minden szünetben zengett a templom. A röhögéstől fuldokolva csendesen kértem a Jóistent, zendítsen rá a gyülekezet valamelyik zsoltárra, s Péter le ne essen a padról, mert azt már nem bírnám ki. Fél szemmel láttam, hogy az uram a padra borul, s a feje enyhén rázkódik. Borcsa az ölemben ült, s nem túl halkan megkérdezte: – Anya, miért mozogsz?
Hozzászólások