Seres László: A felcsillagozott égen
Ketten írjuk a verseket.
Én, meg ő, második énem.
Ő ifjúként ír nyerseket,
én beletörődőn, vénen.
Ő álmodozva, én ébren,
a jövőt ő, én a múltat
a felcsillagozott égen.
Keressük újra magunkat.
Ő kérdez, én válaszolok.
Gyökerét óvja már az ág,
ősét a világrahozott,
s kételyek magányába zár
rejtélynek, örök talánynak,
hogy kibontsa virágait
gyenge kelyhéből a mának,
s fölém nő, mikor elvakít,
én meg hagyom, hadd ragyogjon,
mint fénylő csillagrendszerek,
hisz én voltam ő egykoron,
s holnaptól újra… ő leszek.
D. Nagy Éva: Álmodtam
Valahogy szomorú reggelre ébredtem. A Nosztalgia klubról álmodtam. Rengetegen voltak,- egy csomó ismeretlen ember. Listát akartunk írni, de nem volt hozzá papír. Piroska, te először mint színésznő léptél fel,- az életedet játszottad el, – nagy sikerrel. Aztán következtek a képek. Közben szünet is volt, az emberek szétszéledtek egy nagy parkban, alig találtuk meg őket. A terem is olyan labibirintszerű lett, lépcsőkkel erkélyekkel, hogy már nem láttam be. Kiderült, hogy a nálam hagyott képeket is otthon felejtettem. Haza akartam szaladni, de G. nem engedett. Végül mégis elmentem, akkor meg mindenféle ismerőssel találkoztam és valami más előadásra is beültem, amikor eszembejutott, hogy vissza kell mennem. Rohantam, – egy hatalmas városban, óriási várral és lépcsőzetesen kialakított vízzel. Csak rohantam. Megpróbáltam a vizen át rövídíteni, de nem sikerült. Aztán jött elém G, bocsánatot kértem, hogy elkéstem, de azt mondta még tart,- siessünk. Valahogy teljes fejetlenség volt…
Hozzászólások