Akkor

 

 

 

Régi emlék

Egy darabig néztem leengedett fényképezőgéppel kezemben, hogy mit csinál.

Akkor arra lettem figyelmes, hogy ő is néz engem, hogy én miért nézem őt.

Akkor felhúztam szemöldökömet, mire ő még figyelmesebben nézett, hogy vajon miért tettem.

Hirtelen apró fénysugár csillant meg szemeiben. Akkor megéreztem, hogy nyert kártyám van.

Intettem, hogy lefényképezhetem?

Bólintott.

Kattant a gép.Ő meg szentelte tovább a földön ülő leány előtti ételt.

Még figyeltem egy darabig, aztán a másik oldalról is lefényképeztem őket. Pillanatra felnézett, jelezve, hogy OK.

Akkor végzett a szenteléssel. A lány elment, ketten maradtunk. Mély barna szemeiben táncolni kezdtek apró fények.

England?

No, Deutschland.

Aha.

Valamit kérdezett angolul. Nem értettem. Marikának (aki távolabb nem a lényeget fotózta, vagyis minket, hanem valami szobrot), egy „pssssz“-el jeleztem, hogy jőjjön gyorsan oda.

Hallgasd csak, vajon mit mond?

Megismételte a kérdést.

Kérdezi, hogy tetszik-e neked Thaiföld,- fordította le nekem Marika.

O, yes, válaszoltam, magamtól, lelkesen.

Akkor megint mondott valamit Marikának, hogy fordítsa le.

Mit mondott?

Láttam Marika arcán a meglepődést.

Mit mondott?!

Azt, hogy ha akarsz, ittmaradhatsz a kolostorban egy évre.

(Ez lett a nap poénja)

Marikám, könyörgöm, csinálj egy fotót rólunk !

Igen, hajlandó volt rá. Intette hova álljak (mezitláb voltunk mindketten), mellém állított egy nagy vázát tele fehér lótuszvirággal, majd ő is beállt a képbe.

Kattant a gép.

Thank you and bye! (Kezet fogni nem lehetett).

Akkor még az ajtóból visszanéztem és diszkréten (alig)búcsút intettem.

Kővéváltan nézett utánunk.

Ennyi volt.

(Később olvasmányaimból megtudtam, hogy kolostorba vonulni arrafelé nagy divat. Azok teszik egy-két-három hétre, akik menekülnek a stressztől, akik semmi másra nem vágynak, csak csendre…)