A szoba szaga nehéz volt a poros könyvektől. Az íróasztal mögött óriás szék, hajlított diófa karfával, körmös lábakkal. Apró emberpalánta ült benne, behunyt szemmel, sápadtan. Lélegzete alig emelte meg sovány mellkasát. Aludt. Vagy inkább szundikált. Tejfelszőke fejecskéje hirtelen lecsuklott. Ijedten nyitotta ki a szemét. Nem tudta hamarjában, hol is van. Súlyosat, felnőtteset sóhajtott. Már újra laposakat pislantott, majdhogynem elszundukált ismét, mikor kinn a magasban, a felhők mögül kikandikált egy napsugaracska. Olyan gyenge, halovány sugár volt, amit a tél megviselt, de mégiscsak napsugár. Ráesett a hatalmas íróasztal lapjára, reptetni kezdte a porszemeket, gyémánt-csillámot varázsolva belőlük.
– Ottó! Jössz a jégre? Rózsi elővette a korcsolyákat, forró teát is tett a kocsiderékba, János fogja be a lovakat a szán elé! Gyere, hamar, hamar! Jaj, de jó lesz! – vékony kislányhang verte fel az ódon szoba csendjét, amint berontott, csivitelve, repkedő aranyfürtökkel, izgalomtól kipirult arccal.
Ottó elmosolyodott. Rajongva szerette a húgát, mély, erős köteléket érzett kettejük között. Csak ő tudta, hogy Ottó titokban a nagyapjuk íróasztalánál szokott üldögélni, olvas, felnőtteknek való, képek nélküli könyveket, szundikál. Szeretett itt lenni a “nehéz” szobában, ahogy magában nevezte. Minden olyan nagy volt, olyan súlyos, még a szag is A poros könyvek szagán kívül ott lebegett mindig nagyapó ánizzsal illatosított dohányfüstjének illata is. A perzsaszőnyeg kopott volt, a padló nyikorgott, az is olyan méltósággal, nyomatékkal tudott az ember talpa alatt “megszólalni”, mint egy vénséges vén inas, aki az úri modor megőrzésére tette fel az életét.
– Persze, csak ha jól vagy, Ottó. Ó, bocsáss meg, el is felejtettem megkérdezni, hogy érzed magad! – csivitelt tovább a lányka, s ide-oda hintázott közben a tölgyfaajtó rézkilincsén.
– Jól vagyok ma, Gréti, egészen jól. No, – ugrott le a karoszsszékről, akkor hajrá, induljunk! – s kiviharzott a húga mellett, az meg utána.
Rózsi és János az idők kezdete óta szolgálta a családot. János volt a kocsis, Rózsi mindenesként kezdte, mostanra ő vezeti a háztartást, a gyerekekkel is sokat foglalkozik. Nagy volt a hó, csípős, jólesően száraz a hideg. Az a fajta, amitől az ember orra azonnal becsukódik, mikor kilép a meleg házból. Hirtelen zuhant le az est sötétje. A tavacska körül sok szán állt már mire odaértek. Lampionok lógtak körbe, sejtelmesen megvilágítva a várakozás közben beszélgető felnőtteket. Időnként egy- egy zúzmarás szempillájú, piros orcájú gyerek siklott a tó szélére, kért a forró teából, majd tovább iramodott. Idilli, képeslapra illő volt a jelenet. Gréti és Ottó is felcsatolta a korcsolyáját, besiklottak a jégre a többi gyerek és néhány szerelmesen kergetőző ifjú és leány közé. A kislány önfeledten, kecses mozdulatokkal pörgött, siklott, rebbent, ugrott. Nagyon szeretett korcsolyázni. Ottó kimérten, a derekán összekulcsolt kezekkel, lassan haladt, körbe-körbe. Tudta, nem szabad kifáradjon, a gyenge tüdeje nem bírja. Beteges volt, állandóan ágynak döntötte valami kór. Az orvosok nem tudták miért, mitől , csak a kíméletet javasolhatták.
Siklás közben arról ábrándozott, hogy egyszer ő is elmegy arra a távoli, forró földrészre, Afrikába, amiről a délután olvasott. Rettentően vágyott erre. Lelki szemei előtt látta, amint a levegő remeg a forróságtól, narancsszínű a finom szemcséjű homoktól. Valaki nekiütközött, ő bocsánatot mormolva felnézett, és körbe nézett, hogy merre van a húga. Sehol nem látta. Haladt tovább, arra gondolva, hogy előbb – utóbb beleboltik a tekintete, Amikor már a sokadik kört tette meg, és ahogy az aggodalom nőtt benne, mind gyorsabban, már komolyan megijedt, hogy hova lett Gréti. De aztán a homlokára csapva a part felé indult. Bizonyára a kislány is ott lesz, Rózsi talán éppen teát tölt neki . Rémülete újult erővel hasított bele, mikor Rózsit és Jánost elmerülten beszélgetni látta, a húgának pedig nyoma sem volt. Odasiklott hozzájuk, szinte üvöltve kérdezte:
– Hol van Gréti? Sehol nem látom!
A két felnőtt is körbenézett, és bár először nyugtatgatták az izgalomtól fuldoklóan köhögő gyereket, lassanként ők maguk is aggódni kezdtek. A nevét kiabálták, mentek körbe, mind távolabb a jégtől, már mások is keresni kezdték, de Gréti nyomtalanul eltűnt. Mikor már mindenki hazament, János is hazavitte a kisfiút, és töredelmesen vallották be otthon a szülőknek, hogy mi történt, és hogy a kislánynak azóta sincs nyoma. Az egész ház felbolydult, az anya kétségbeesve tördelte ugyan a kezét, de a helyzet magaslatán állt, parancsokat osztogatott, hogy ki hol keresse a lányát, merre induljanak, kit vigyenek magukkal. Ottót ágyba parancsolta. A fiú szó nélkül engedelmeskedett, hiszen már alig vonszolta magát az időközben felszökött láztól és a köhögéstől. Aztán elnémult a ház A két kis pesztrán és Ottón kívül senki nem maradt otthon. A fiúcska két köhögésroham között forrón imádkozott, hogy előkerüljön a húga. Arra azonban ami a következő napokban a családra várt, nem számíthatott. Sem ő, sem senki más. Egyetlen személyt kivéve.
( Folyt. köv. )
Hozzászólások