Adri küldte az alábbi anyagot:
Itt a báli szezon, és eszembe jutott,hogy olvasgassak egy kicsit a bálokról.
A 8 kötetes Magyar Néprajz c. sorozat egyik fejezete hosszasan foglalkozik a témával. Egyszerűen nem birtam válogatni, de mindenképpen szerettem volna Neked egy összegzést küldeni. Vidám téma a blogra. Elküldöm a saját, teljesen szubjektiv válogatásomat,de még ez is tul sok a blogba. Annyira érdekes,hogy nem birok tovább szelektálni, folytasd te, Piroska 🙂 és főleg fessél hozzá valamit!!!!!
Magyar Néprajz 8 kötetben, VI.kötet
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/06/23.html
A TÁNC HAGYOMÁNYOZÓDÁSA (részletek)
A tánctanulás első szakasza az önkéntelen szemlélődés volt. A különböző táncalkalmakon részt vevő, leselkedő szülők elvitték magukkal kisgyermekeiket is. Szüleik karjából vagy öléből figyelték a táncolókat, miközben a zene ritmusára gyakran mozgatták, ringatták, ugráltatták őket. Gyakori volt a kicsi gyermek otthon való táncoltatása is. Lábfejére állították és különböző rigmusokra mozgatták, biztatták a kicsit. Felállították a kisgyermeket a bölcsőben, és ilyenféle mondókákkal ugráltatták: „Tánci, tánci kalabánci” vagy „Tánci baba tánci”.
Egyes vidékeken a gyermekeknek a mulatság megkezdése előtt rövid táncot engedélyeztek. Ha megtűrték őket, a gyermekek a tánctér egyik sarkába húzódtak és ott táncolgattak. Sokszor a tánctéren kívül próbálgatták a mozdulatokat, ahova a zene még elhallatszott. Erdélyben a tánc helye az utóbbi években is leggyakrabban a csűr volt, amelynek egyik sarkából – általában a zenészekkel szemben – a felnőttek lábai között leselkedtek a középen táncolókra, hogy azok miként figuráznak.
Néhány kiragadott példával érzékeltetjük, hogy a leányok miként tanultak meg egyes mozdulatokat. Északkelet-Magyarországon és Erdélyben is ismert páros táncokban (forgatós, vetéllős) az átdobáló, átvető mozgás, amikor a leány a legény egyik oldaláról a másikra átperdül. Ezt az asztal szélére támaszkodva gyakorolták. Turán a nagyobb lányka úgy tanította meg a kisebbet a lippenősre, hogy vállát lenyomogatta. Forogni úgy tanultak meg, hogy a kisebbik a nagyobbik nyakába kapaszkodott, míg amaz a válla alatt fogta. A nagyobbik ügyelt arra, hogy a gyors forgás alatt a kisebbik ne repüljön. A páros táncok bukós, lippenős mozdulatainak gyakorlására bot vagy seprű volt a legalkalmasabb. Ezek az eszközök a legényt helyettesítették. A magános gyakorlás egyik lehetősége volt még, hogy tükör előtt ellenőrizték mozdulataikat, vagy az árnyékukat figyelték.
A fiúknak nehezebb motívumokat kellett begyakorolniuk. A páros táncban betöltött irányító szerepük és a különböző figurák elsajátítása ugyanis nagyobb feladat. Kamaszos félszegségük miatt viszont szégyellték magukat nyilvánosan mutogatni, ezért félreeső zugokban gyakorolták, próbálgatták a megfigyelt mozdulatokat. A tanulás és gyakorlás helye gyakran az istállóban, ólban volt. Jászolba vagy földbe szúrt vasvillába kapaszkodva gyakorolták az egyes lépéseket. Az is előfordult, hogy a ló farkába fogódzkodva járták a figurákat, így például a hátravágóst. Egyébként a seprű, a káposztadöngölő, a tornác oszlopa, az asztal mint kapaszkodási lehetőség egyaránt segítségére volt a táncot tanuló sihedernek. A népi emlékezet tréfásan sokszor emlegeti a cirokseprűt tanítómesterként.
Hozzászólások