A lenti előzmények után a gyerekek lelkesen, a felnőttek kissé aggodalmaskodva érkeztek a színházba.
Péter, mint kezdő kultúra kedvelő, nem volt hajlandó elfogadni azt az apró tényt, hogy helyre szóló jegyünk van. El is foglalt egy széket az utolsó sorban. Mire a népek megérkeztek, sikerült csendesen visszaülni a helyünkre.
Az első felvonás alatt két gyerek ült a földön a két sor között. Természtesen mind a kettő a mienk volt. Borcsával nem volt gond, őt észre sem lehetett venni, viszont Péter leheveredett, dobolt a lábával, bulizott, ha a zene úgy kívánta. Minden porcikájával átadta magát a műélvezetnek. A figyelmeztetés hatástalan maradt. Elhatároztam, szünetben hazamegyünk.
Szünetben megszépültek az emlékek, Péter fogadalmat tett, hogy soha többet nem dobol a lábával, ám azt nem ígérte, hogy nem ül a földön. Maradtunk. A gyermek tényleg csendesen kibírta a darab végéig. Viszont akkor már Borcsa álmos volt, követelte, hogy menjünk haza. Csalódott, több királylányra számított. Itt csak egy volt, s az is a végén került elő.
A darab végén Péter megállás nélkül tapsolt és önfeledten örült.
Két alvómanót szállítottunk haza, Péter a nappaliban aludt ruhástól.
Megvolt az első színházlátogatás.
Hozzászólások