Csíkba készültünk, Gábor tata szülinapjára. Nagy volt a lelkesedés egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a virágvasárnapot Madéfalván töltjük. A gyerekek hallani sem akartak róla. Ki lesz a nép, ha ők nem lesznek itt? Négy napig vitattuk a helyzetet, egyeztettünk az illetékes szervekkel, úgymint a kántor, de Péter és Borcsa hajthatatlanok voltak. Nem használt sem a le-, sem a rábeszélés.
Az indulás napján, pénteken rémisztőbbnél rémisztőbb képekkel telt meg a világháló, melyek a hólepte csíki utak járhatatlanságát illusztrálták. Végül mégis elindultunk, s nem bántuk meg. Pont 24 órát töltöttünk otthon, de abba sok minden belefért.
A legnagyobb öröm a hó volt, amit így márciusban még a csíki gyermekek sem élveznek. Péternek és Borcsának ez a tavaszi hó volt az idei tél eszenciája. Fetrengtek a hóban, kizárólag a hóval telt sáncban közlekedtek, beleugráltak a hóbuckákba, hangosan nevettek. A ruhák hamar megszáradtak, kezdődhetett elölről a móka.
Vasárnap az óraátállítás ellenére hiánytalanul ott ül a nép a templomban. Borcsa egy szál barkát hoz el, két picus van rajta. Utólag hallja a papbácsitól, ahány picus, annyi Miatyánk. Örül, hogy nem volt nagyravágyó. Péter felbuzdul, a legbokrosabb ágat halássza ki a vederből. Otthon számolgatja, nagy győztesen. Kéri, hogy segítsek, mondjuk együtt, az már kettőnek számít. 🙂
Hozzászólások