Két hete húzzuk a ministránskodást. Várjuk, hogy legyenek nagyobbak is, legyen kitől ellesni a mesterséget. A nagyobbak nem jöttek. Borcsa megunta a várakozást, s vasárnap mise előtt minden lebeszélésem ellenére nagy bátran bevágtatott a sekrestyébe, s előadta óhaját a papbácsinak.
A mise kezdetekor meg kell húzni a sekrestye ajtaja mellett lógó csengőt. Egyszer. Borcsa húzta-húzogatta, tetszett neki. Nem is nagyon akarta abbahagyni. Végül a papbácsi kézen fogta, s ketten kivonultak az oltárhoz.
Ügyesen helytállt, nem igazolódott be egyetlen balsejtelmem sem. Leüléskor a papbácsi székébe ült, ugye az volt a legszebb. De sebaj, a papbácsi úgysem szokott nálunk leülni. Felajánláskor is tette a dolgát, persze súgott a papbácsi rendesen, hogy most csengess, most töltsd a vizet, most megint csengess. Közben mosolygott, integetett nekem.
Büszke voltam rá.
Péter eközben otthon köhögött az apjával. Sajnálta, hogy nem ministrálhatott. Még szerencse, hogy a mise alatt extracsokis sütit sütöttek, volt mivel vigasztalja magát.
Hozzászólások