Tán nem is annyira a tűzijáték volt számomra az érdekes, – elemeztem utólag,- hanem a nagy embertömeg, amelyben oda és vissza sodródtunk, gyúródás nélkül, fegyelmezetten. A stopplámpáknál megálltunk, utat engedve az autóknak, aztán ahogy váltott, s megjelent a fehér kéz, jelezve hogy számunkra szabad az út, indultunk tovább. Csak egyetlen útvonalon lehetett haladni, a szomszédos utcák le voltak zárva, el voltak barrikádozva. Közben dudáltak az autók és tele volt az út rendőrökkel. Nagy volt a felhajtás. De olyan tömegfegyelmet és szervezettséget én még soha nem tapasztaltam. Óriási élmény volt!
A hídon, ahova érkeztünk, kibírhatatlan meleg volt azon. Tulajdonképpen nem is híd volt az, hanem oszlopokon álló autópálya. A hajamból csepegett nyakamba a verejték. Dehát nem én voltam az egyedüli. Gondolom másoknak is melegük volt.
Azt a fáradságot, amit ott elszenvedtünk, nem is lehet szavakba foglalni. De utólag örülök, nagyon örülök, hogy részem volt benne.
Most fogjuk látni a világ legnagyszerűbb tűzijátékát, intett türelemre a fiam. (Tehát ez is „leg“ lesz!)
Várakozás közben arra gondoltam, hogy a kényelem, luxus mennyire relatív dolog. Mennyire a helyzettől, a pillanattól, a személyes igénytől, a szükséglettől függ, hogy mit tekintünk fényűzésnek.
Amint álltunk hárman a nagy tömegben, lehetőleg egymástól minél távolabb, mert a testünk is árasztotta a forróságot, sütött, mint egy égő kemence, irigykedve néztem azokat, akik sportszékről, vagy a földre ülve, sőt takaróra, paplanra feküdve várják az égi tüneményt.
Jött, hogy sírjak.
Sóvárogva figyeltem nincs-e valahol egy annyi rés az autópálya fém korlátjánál, ahova hozzátámaszkodhatnék, mert az már kényelemnek, sőt már-már szinte luxusnak számítana.
Megláttam egy helyet, gyorsan odaléptem, de kiderült, hogy az a hely már “foglalt”. Egy fiatal nőé volt és kétségbeesetten követelte vissza jogos tulajdonát.
Sajnáltam lemondani róla, de visszaengedtem, hiszen valóban az övé volt a hely… Csak éppen egy pillanatra lépett el onnan, hogy vizet igyon.
Aztán negyedórás késéssel (nem, az amerikaiakra nem jellemző a német pontosság!) szóval negyedórás késéssel megkezdődött a várvavárt műsor. Négy hajóról lőtték fel a rakétákat. Valóban monumentális mutatvány volt. Félóráig tartott az egész.
Megérte? Nem. Többet meg nem tenném a világ minden kincséért.
De hogy ott voltam, annak örülök. Az élményt nem adnám a világ minden kincséért.
Hozzászólások