M. Simon Katalin novellája:
A fal
Az utca felől húzták fel. Csak egy kaput hagytak rajta, merthogy soha se lehet tudni… Jó magasra sikerült. Mögötte ott lapult a ház, az udvar, az istálló és az ólak.
A gazda feje búbjára tolta fekete, zsíros kalapját, és izzadt homlokát megvakarva mustrálgatta verejtékes munkája eredményét. Aztán kalapját a helyére igazította, összeszedte szerszámait, a maradék téglát, és betalicskázott az udvarra. Ott megállt, komótosan a fal felé fordult, kalapját ismét feltolta, és szakértelemmel megvizsgálta művét. Mormolt valamit a bajusza alatt, aztán kalapját ismét a homlokába húzta, a markába köpött, megragadta talicskája két szarvát, és eltűnt a csűr mögött.
Az istállóba is eljutott a nagy fal híre.
A lovak idegesen dobogtak, a tehenek maguk elé meredve kérődztek. Hogy mi járt a fejükben, azt csak ők tudták. A csikó az udvaron nyargalászott. Amikor az útját álló óriási akadályhoz ért, hátsó lábával mérgesen feléje rúgott. Nem értett semmit az egészből, csak szabadulni akart. A tyúkok élték megszokott életüket a szemétdomb körül, mintha mi sem történt volna. A kakas felröppent a farakásra, mint aki többet és jobban akar látni. Nézelődött egy darabig, aztán fejét féloldalasan az ég felé fordítva a Nap állását kémlelte. Úgy látta, még nincs ideje a szólásnak, hát hallgatott, és leugrott a farakásról. A pulykák éppen a homokban fürödtek a ház sarkánál. Ez a gyönyör mindennél többet ért számukra. Azonban a pulykakakas, a pulykafiak iránti felelőssége tudatában, roppant mérges lett. Mérlegelte, hogy ilyen körülmények között erdei kiruccanásokra még gondolni se lehet, ezért élénken tiltakozott. Haragjában kivörösödött, fülsértő hangon rikácsolt, miközben leeresztett szárnyaival dühösen szántotta végig az udvart.
Erre, mint valami veszélyt jelző szirénára, megbolydultak az udvar azon lakói is, akik eddig tetetett vagy valós közömbösséggel foglalatoskodtak a tágas udvar zegzugaiban. A gúnár nyújtott nyakkal, elszánt sziszegéssel szándékozott megostromolni a hatalmas akadályt, mely a patak felé vezető utat zárta el családja elől. A libák fülsértő gágogásukkal csatlakoztak hozza. A fal tövében megálltak, csoportba verődve még hallattak egy-két méltatlankodó hangot, majd letelepedtek a magas építmény árnyékába, meghányni-vetni a teendőket.
Eközben Lompos, a házőrző, izgatottan rohangált lánca végén az ólja körül. Feldúltságában morgott és vicsorgott, hiszen őt érintette legfájdalmasabban gazdájának e szörnyű agyszüleménye. Az ő szája elől veszi el a csontot! Ha itt ez a fal, rá már semmi szükség. Elcsaphatják, aztán mehet ő is kóborolni, a szemétben turkálni, mint a hasonszőrűek. Fájdalmas nyüszítése felborzolta a macska szőrét, aki pillanatok alatt isten tudja, hogyan, de fenn termett a fal tetején, ahonnan egyik oldalon a szörnyű galibát vette szemügyre, a másikon ráhunyorított a látóhatár széléhez közeledő Napra. Már unta az egészet. Arra gondolt, „sok hűhó semmiért”, aztán leült, méltóságteljes mozdulattal maga köré csongolyította farkát, miközben lenéző pillantásokkal illette az udvarbelieket. Arra azonban gondja volt, hogy szemét, fülét nyitva tartsa.
A fal túlsó oldalán, az utcán, emberek jöttek-mentek. Egyesek már messziről szemügyre vették a magas építményt, aztán amikor közel értek, szemük sarkából rásandítottak, és egy legyintéssel kifejezve furcsallásukat, folytatták útjukat. Mások fejüket csóválgatva, értetlenül álltak előtte, nem tudták, mire vélni ezt a nagy elzárkózást.
Közeledett az este. A Nap hátat fordított a falunak és egyre jobban igyekezett eltűnni a dombok mögött. A falu utcáin szürke árnyékok suhantak, a teljes ismeretlenség palástjában. A mindenki kutyája is elindult felfedezni a napvégi történéseket. Gyors léptekkel aprított a kerítések tövében. A macska, amely egyre jobban látott az esti homályban, rövid köszönésfélét nyávintott le a fal tetejéről, de a kutya felelete nem lehetett valami kedélyes, mert őméltósága szempillantás alatt a földön termett, onnan két ugrásból már a ház küszöbén, majd bent a pitvarban. A kutya több szóra nem is méltatta. Folytatta volna útját, de sürgős dolga akadt. Szétnézett sebtében, fát azonban nem látott a közelben. Megállt hát a fal tövében, a helyzetének megfelelő lábát felemelte, és megjelölte magának a helyet a falon, hogy máskor is rátaláljon, ha még erre jár. Ekkorra már besötétedett. Az égen a Hold körül csillagok gyúltak, a falon sötét árnyékok kúsztak föl és alá. Egyszerre csak kihunytak az égi fények, és vakító villámok kezdték hasogatni az eget, mint megannyi éles penge, s a szél zúgását irgalmatlan mennydörgés nyomta el. Fenyegető, torzonborz felhők vonultak a falu fölé, ahol aztán egyre sűrűbben csaptak össze újabb és újabb villámok és pokoli dörgések kíséretében. Döngött a föld a rászakadó eső súlya alatt. Egy idő múlva távolodni kezdett a vihar. Hatalmas terhüktől szabadulva, a felhők könnyedén suhantak tova a világosodó égen. Mire az utolsó elkésett esőcseppek is leértek a földre, a domb tetejéhez közeledő Nap előre küldte sugarait, jelezve egy új nap kezdetét.
Elsőként a kakas ébredt, aki még az ólban olyan hangerővel kukorékolt, hogy a tyúkok ijedtükben lepotyogtak a kakasülőről. Nemsokára madarak trillája töltötte be a falut, hírül adva embernek, állatnak, az egész világnak, hogy az éjszakai viharban ledőlt a fal.
B. Kati küldte az alábbi anyagot:
Józsa Judit kerámikus világa:
https://www.youtube.com/watch?v=oHdKbekxrbc
***
Korondi kerámia Riedben:
https://picasaweb.google.com/piroskaho/JozsaJanosKorondiKeramikusMunkaiRiedben#6011698241764235522
Hozzászólások