M. Simon Katalin:
Az önkény vakságában
Tömbházban élek.
Örülök minden fának, fűnek,
amit látok, ha néha kinézek
a tenyérnyi zöldre, mint a kertre
gyermekkorom háza előtt.
Egy barackfa karnyújtásnyira
nőtt ablakomtól. Rózsaszínű rügyeivel
már másodjára gyönyörködtetett
az idei tavaszban. Alig hullatták el
szirmaikat a virágok, a sarjadó
levelek között apró zöld fejecskék
fordították arcukat a napfény felé.
Gyümölcsöt nevelt az én fám,
öröm volt látni igyekezetét.
Ezt a fát, az istenadta örömforrást,
szomszédom kivágatta,
nem bírta elviselni, hogy egy ága
fürdőszobája ablakán benézzen.
Amikor észrevettem, a fűrész a törzset
már majdnem kettévágta.
Mint anyatigris, ki hiéna szájában látja
kölykét, hajoltam ki az ablakon,
– ne tegye, ki bízta meg ezzel az esztelenséggel?–
kiáltottam magamból kikelve, reménnyel,
hogy menthető a teljében viruló élet,
de már késő volt, a fiatal törzs megingott,
és leveles ágait maga alá gyűrve a földre zuhant.
Epilógus:
Napokig ablakom alatt hevert meggyalázva.
Haldokló levelek, fonnyadó gyümölcssarjak
lehangoló látványa maradt a fiatal életből.
Aztán jöttek, és elvitték. Hónap végén
meglepett számláinkon a különbség:
kivágás, darabolás, elszállítás.
Persze – mondtam én is, mint lakótársaim –,
aki kivágatta, az fizesse ki!
Azóta a szomszéd nem fogadja köszönésünket.
Hozzászólások